hogy ha sokáig kapaszkodsz a korlátba, kicserzi bőröd az ellenszél, és észrevétlen vénül rád eladósult lelked, s ha naphosszat bámulod a lenti fűcsomót, anélkül, hogy bármire gondolnál, lélegzetet vennél, egyet is pislognál, mint fotocellás sír, tárul alattad a mélység, s végre beledobálhatod mindazt, amit kinőttél, elárultál, ami elromlott, rád omlott, amitől elárvultál, a rettegést, a féltést, az örökséget, a fölösleget, a korlátot, amibe kapaszkodsz, önmagad emlékét, egyszóval mindent, ami hajszállal is több e kiürült pillanatnál.
