Most csak úszunk a vízen, a gömbölyű

tutajfákon egyensúlyozva,

s azt hisszük, egyek lehetünk a vízzel,

a visszafele úszó fenyőkkel, a csáklyás gyerekekkel,

azt hisszük, beleolvadhatunk a tájba,

hát evezünk vadul, belefeledkezve,

ötven kilométeren át evezünk, egyensúlyozunk,

állunk az esőben elfeketedett arccal,

gumiköpenyben, énekelve,

hogy egyek lehessünk a vízzel,

a visszafele úszó fenyőkkel, a csáklyás gyerekekkel,

a tegnapi nappal a múlt hallgatag tornyai alatt,

azt hittük, egyek lehetünk a földdel,

hát térdig gázoltunk a nedves fűben,

hogy a csúcsot elérjük mindenáron,

de csak felvillantja magát a táj,

csak felvillantja magát a szem,

csak felvillantja magát a lélek,

és továbbúszik a tutaj,

és visszafelé úsznak a fenyők

a csáklyás gyerekekkel, visszafelé úszik a part,

a tegnapi nap a múlt hallgatag tornyai alatt.