Beláthatatlan a táj,
sorakoznak rajta
ezrével a repedések.
Ami öröklődik nálunk
folyton: a tanulságok
szorgos feledése.

Ja, hogy nem tanultunk
ebből sem. Minket újra és
újra meglep szikla-prés
következménye a tettnek.

„Ne figyeld a hézagokat,
figyeld a tájat”, hangzik a jótanács,
de azok a kicsi rezgő karcok
azokban rejtve az arcom.

Apró gonoszságaink csendben
a fákra akasztjuk.
Az iszonyatosakat mikrofonba
kiabáljuk, vagy
egy szertartás alkalmával
körbetáncoljuk, hátha majd
a hangerő tompítja,
igazolja is netán.

*

Kié ez a ház,
ma ki vacog benne?
Egy pettyes labda száll
át a kerítésen.

Nézd, az ablakunkon
foghíjas hegyek,

te ugyanoda mész,
s én ugyanoda megyek,
miért hazudjunk?
Ott a közös ősünk:
az a meg nem érkezett,
be nem mutatott,
felejthetetlen
ismerősünk.