Ködöt itatunk a szívünkkel és vörös napot amit gyerekkorunkban a fejünkbe skatulyázunk könyökünkből néha kicsavarjuk az életet és azt mondjuk: Uram ön rosszul teszi hogy kellőleg újra nem mázolja magát föl tehát föl föl az idő szörnyű dunnákban hever fölöttünk s mi csak úszunk úszunk tovább mint a halak mint a szent nagy halak s ha ketten vagyunk egyedül vagyunk néhányan még ismerik közülünk az „Igaz Embert” aki büszke a fogaira öregasszonyokkal vetekszik s minden sarokkőnél megkönnyebbül legalább két allegóriával ó mi tudjuk az ő körmei alatt van elrejtve az Ige ki emelné le unokáink vállairól az úr ábrázatát szemeinkben összecsukódtak a távolságok megfagyott kiáltásokat szakítunk le a nyelvünkről és vérzünk és vérzünk íme az állatok bús és kimondhatatlan fájdalma ez kicsi csigák peregjetek le a tenyereimről sírunk az ember embertelenségén s a megváltók fölették java kenyerüket az elsüppedt félszerekben
30. (FIÚK SZERETIK A LÁNYOKAT)
Fiúk szeretik a lányokat a lányok liliomot égetnek a szemükben s ha megérintik őket fölzengnek bennük a hangszerek öreg zöld folyók nyújtóznak át a földeken néha úgy látszik kinyílnak a kapuk s a fák kiforrják lemetélt karjaikat a gyerek feje 14 percig sajgott a nikkelfogóban és mégis itt vagyunk valamennyien papa az asztalfőn ül és lógatja a bajszát 9 gyerek 1 kanárimadár 3 muskátli és a teleírt adóívek menyecskék fölbodorítják hiúságukat s a falak bocsánatot térdelnek hogy kissé fölmelegítettek bennünket szegény barátom most kitárja karjait mint a Championok 1922 kívülestünk a lőtávolon a nap leszállt ó ki merítené ki szemünk vad mocsarait talpunk alatt érezzük jajgató halottainkat Te ott vagy Én itt vagyok egymáshoz ér a húsunk és didergünk a világtalanságban
