A kapu fölé kitűzött zászlók ilyenkor úgy lobognak, mintha csata után győztes hadvezér tiszteletére, vagy kanyargó patakocskák langyos, tavaszi esőkorbáccsal felszínükön. Viszik a fát, viszik az esőt. Elúsztatják az ünnepet, szele még a levegőbe fogózkodik, a parlamentáris Magyarország éppen másfél száz éve született meg, tegnap már adóztak emlékének, mostanra a panelsor piszkos üvegtáblái inkább a fogság és bezártság diadalát zengik, senkinek nem jut eszébe róluk a szabadság felszabadító eszméje. A léptek nem suhannak nesztelen, a talpak nem tartozhatnak az éghez, nagyon is a föld nehézkedési erejét cipelik. A cipősarkak élesen koccannak a betonnak, hó sincs, hogy tompítsa az ütéseket. Olvadásnyomok nem emlékeztethetnek a frissen szedett tizenöt pontra, és nem látszódhatnak elvakart hangyatetemeknek sem.

A kórterem folyosóján ugyanez a várakozás teljes félhomály, sosem fog egészen megvilágosodni. Beteg mamuszok csosszanását hallani, és mielőtt teljesen elül a zaj, dadacipők sarkának merev koppanását, a kőpadló negyven négyzetméteres sakktábla, az ápoló kisasszonyok királynők, és minden kétséget kizárólag a kezét tördelő orvos, a fekete király. Csak a korona hiányzik fejükről, a glóriát festő zsibbadt neonfény gondoskodik a hiánypótlásról is.

Egymás mellett fekszenek. A másikat csak most hozták be, néhány órája zsibbasztja mellette az ágyat, vele hajnalban érkezett, szirénázva a mentő. Rabok legyünk vagy...?! Ábrahám arcán bumfordi, fehér gézkötés, kiemeli bőre eredendő kreolságát, Józsefnek a karja van gipszben, és szörcsög a mellkasa, ahogy zihálva kapkodja a levegőt, mint egy idült tüdőbeteg. Szemükben részvét lángja lobban, ha véletlenül egymásra siklik tekintetük, el is felejtik, mióta haragosok. József szerette el Ábrahám nejét, vagy Juli csikarta ki a találkozót Józsiból a bankett után? Ábrahámot a kötés is zavarta a visszaemlékezésben. Mindketten a falra szerelt óramutatók percegésébe kapaszkodtak, az elveszett idő összeolvadt azzal, ami még előre volt, a végtelen a megszaporodó ütésekkel sem akart elfogyni. 

– És veled? – József ép könyökére támaszkodva, nehézkesen húzta ülésbe magát a moccanásra nyöszörgő, sápkóros matracon. Ábrahám akadozva felelt, és meglehetősen szűkszavúan, a legkisebb beszédtől is szédült a feje: – Autóbaleset – hörögte, szemével József tekintetébe kapaszkodott, mint gyertyaláng a levegőbe, a haragját úgy táplálta, mint az oxigén az égést, míg váratlanul el nem fújták.

– Hogy törted el? – fürkészően meredt a másikra.

– Hirtelen kapott el valami szédülés.

Ábrahám nem felelt. Akárcsak húsz éve. Ő akkor sem emelte fel a poharat, végtére is az ember nem állat, hogy teljes önfeledésig igya magát. A kanóc, miután a tűz melege már nem emészti, megmeredve néha magától, letörik, vagy annyira belesimul az olvadt viaszba, többé képtelenség fölállítani, hogy meggyújtsák. Előbb Józsefet nyomta el az álom, Ábrahám utána szenderedett el, plafonrepesztő horkolásba kezdve. 

Máskülönben nyugalmas az éjszaka. Egyedül az óramutatók kezdenek élénkebb ciripelésbe, mint a tücsök nyáron, amikor kedvére muzsikálhat. A nagymutató szerelmesen simult a kicsi derekára, s forró szavakat sugdosott fülébe. – Mindig is jóban voltunk! – heccelte a kicsi a nagyot – el ne felejtsd! Az meg arra az idegtépő, végtelen várakozásra gondolt, a másik mindig is kitartóan a nyomában loholt, de hézagnyit mindig lemaradozva üldözte őt. Lázasan kívánta érintését, valahányszor sálként feszült nyakába társa forró lehelete. – De most aztán! – sóhajtott a nagy, és engedte, hogy egyetlen örökkévalóságig nyúló ölelésben pillanatokra egymáshoz forrjanak. 

– Mi volt ez? – riadt föl József, és abban a szent minutumban Ábrahám is abbahagyta a hortyogást, igaz, meglehetősen nehezen tornázta fel kötéstől elnehezült fejét a foltos párnahuzatról.

– Azt hiszem, egy ütemet kihagyott az óra.

A falra meredtek, a nagymutató ólmosan előre mozdult, aztán bénán visszahullott hátra, mintha kiszakították volna forgástengelyéből. 

A fekete király a délelőtti vizit során állapította meg: Klárika, azt hiszem, lemerült az elem. Diagnózisát méltóságteljes csönd övezte. – Nővérke, lesz szíves kicserélni! – adta parancsba. Addig sem telt az idő, ahogy kivágott törzsekben is örökre megfagynak az évgyűrűk, mindegy is, hány évtizedet zsúfoltak addig egymás hátára.