Ahogy a füléhez emelte a téglapiros telefonkagylót, és meghallotta Dzsoni bácsi sípoló hangját, kifutott a vér az arcából. A cipőspolcban kapaszkodott meg, le is verte a tetejéről a cipőpasztát. Csak lassan tért magához.

– …és szóval jövő héten hazajövök, csütörtök délután van pár szabad órám, hozd el a gyerekeket, fagyizunk egyet a Ligetnél, mint gyerekkorodban...

– Dzsoni bácsi, te vagy az?

– Mi van, nem hallasz?

– Dzsoni bácsi meghalt!

– Már hogy a fenébe haltam volna meg?!

– A mama azt mondta, hogy tavalyelőtt…

– Már hogy mondta volna? Múlt héten beszéltem vele. 

A szomszédból áthallatszott a kávédaráló zúgása, a férje bekapcsolta a tévét, a Ki nevet a végén? fölé görnyedő fiúk hangosan veszekedtek a következő lépésen. Vagy ezek a zajok eddig is itt voltak?

– Itt vagy még? – kiabálta Dzsoni bácsi a telefonban.

– Hazajössz?

– Egy hétre. Van egy meglepetésem. Viszont, sweetie, anyád nem tudhat semmiről.

– Miért?

– Majd elmondom. Jó a csütörtök kettő óra?

– Mikor születtem?

Rövid csend. Épp arra elég, hogy lepillantson az asztalkára, és megszámolja a csillag alakú csipketerítő szárait. Hat. Plusz egy cigaretta alakú égésfolt középtájon. Mióta lehet ott?

– Ezerkilencszázötvennégy augusztus huszadikán, de a személyidben huszonegyedike van, mert a hülye bátyám csak másnap jelentett be.

– Dzsoni bácsi, ha élsz, miért nem beszéltünk évek óta?

– Nem volt telefonotok.

– Dehogynem volt!

Megszakadt a vonal. Önkéntelenül is elemelte fülétől a kagylót, és ahogy ránézett, apró, piros sebet vett észre a műanyagnak feszülő mutatóujján. Elidőzött rajta. Szép kör alakja volt, mintha csak a hétvégi vendégseregből szúrt volna bele valaki egy fogpiszkálót, egynek nézve őt is a hidegtálon szereplő falatkák közül.

– Na – tért vissza hirtelen Dzsoni bácsi zihálása.

– Na?

– Jó a csütörtök?

– De hát, Dzsoni bácsi, te halott vagy!

– Ne mondj ilyeneket, mert a végén még elhiszem, és akkor ki viszi el sétálni Margót?

– Margó legalább harminc éve megdöglött! Kisiskolás voltam.

– Persze, az első. De ő már Margó a második. Kicsit kisebb, de ugyanannyit szarik.

Margónál nem volt édesebb kutya. Apró, örökkön izgága, hófehér szőrű bichon, csodájára járt a fél kerület. Tökéletes ellentéte volt a gazdájának. Dzsoni bácsi, azóta se tudják, hogyan, külföldről szerezte be. Bevillant az emlékezetébe, amikor az apja egyszer megkérdezte, kit szeret jobban, Dzsoni bácsit vagy Dzsoni bácsi kutyáját.

– De azt mondtad, ha egyszer kijutsz, soha többé nem jössz haza.

– Tudom – köhögte a telefonba Dzsoni bácsi.

– Akkor most miért?

– Figyelj, a múlt héten, ahogy a beach-en sétálgattam, eleredt az eső, és be kellett húzódnom egy stég alá. Megállás nélkül zuhogott, de közben jött a dagály is, úgyhogy választanom kellett, vagy maradok, és alulról leszek csuromvíz, vagy kilépek az esőbe, és felülről. És erről eszembe jutott, hogy ha nem jövök haza még most, utolér a dagály, és akkor már mindegy lesz.

– Ezt most nem értem.

– A lényeg, hogy…

– És kijöttél végül a stég alól?

– Nem, maradtam. Aztán elállt az eső, és hazasétáltam.

– Mázli.

– Igen. Sweetie, le kell tennem, jó a csütörtök?

Kiment a fürdőbe, megmosta az arcát, aztán leült a férje mellé a kanapéra. A tévében Bobby Ewingot éppen elütötte egy autó. A gyerekek a legnagyobb nyugalommal malmoztak. A kávédaráló nem zúgott.

– Emlékszel Dzsoni bácsira? – fordult zavart tekintettel a férjéhez.

– Kire? – válaszolta az a tévére szegezett szemekkel.