[Látó – 2009. május]

Deascriptio Urbis

Embertelen magasságból letekintve látható egy város. Szemre fölöttébb szép, fényes és tágas, ellenben minden oldalról látszik a pereme és határa. Kör alakban van építve, falai a levegőég, bástyái a fellegek. A falak tövében azonban nem árok húzódik, náddal, kígyóval és békával, hanem feneketlen és parttalan sötét mélység. Fény ugyanis csak a város fölött van, kapuin kívül vak sötétség terpeszkedik. A város maga számos kanyargó utcából és terecskéből, parkból és sportpályából áll, aránylag sok az ilyen-olyan kert, felváltva találni tarlót és alig kihajtott gabonát. Van emellett sugárútja és sétánya szép számmal, de botlik itt az ember több parkolóba is, és sok a gyár, szupermarket, szemétdomb. Van továbbá a városnak néhány nagyobb folyója. Ezek a parkokból erednek, átfolynak a házak mögött a kerteken, holtágba vesznek, vagy tavakat hagynak árvizekkor, hogy aztán élő ágaikkal a tengerekbe ömöljenek. Emezek akkor jönnek jól, amikor nagyobb menynyiségű zabhegyező kacort vagy egyéb létfontosságú kutyafülét kell a vásárlókhoz eljuttatni egyik városrészből a másikba: amikor hajót kíván az irdatlan rakomány, mert ugye a vásárló az első.

Emberibb magasságból letekintve már az is látható, hogy a várost további belső kapuk tagolják, úgyhogy a kórházhoz a külvárosból elindulni is értelmetlen, az a központ kiváltsága. Hasonlóan helyezkednek el a hivatalok, a becsületesebb iskolák és a könyvtárak. Van viszont kocsma és biliárd elég, különösen a külső részekben. A város legszélén pedig, a falak tövében az emberek csak összebújva alhatnak, mert egyébként megfagynának a külső, abszolút nullánál alig pár fokkal magasabb hőmérséklettől. A várost vasút szeli át, valahonnan a városon kívülről jönnek a sínek, és túloldalt ugyanígy elhagyják a város területét. Az állomások homlokzatáról a helynévtáblákat valakik következetesen leverték, állítólag hatósági beleegyezéssel.

Reggelente a városba vonatok hozzák be a munkaerőt. A kapukat külön a célhoz nemesített kutyákkal, ugatokkal őrzik, akiknek az a feladatuk, hogy a vonattal együtt betódulni igyekvő sötétséget visszaugassák a kapukon kívülre. Minden reggel belepusztul a feladatába egy-két ugat, belefulladnak a születések lucskába, vagy egyszerűen az újonnan érkezettek taposnak csahos bábáikra, mert lépcsőnek nézik őket, amint a vagonokból a földre szállnak. Persze van ez fordítva is, hogy tévedésből az ugatok mocskolnak meg egy-egy utast, vagy másvalami, az ablakon kihajoló, ilyen-olyan testrészét kidugó érkezőt csapja meg egy oszlop, amit a betódult sötétség rosszalkodva takart el előle. Ezek az esetek mint natalis abnormitas vagy natus mortuus kerülnek jegyzőkönyvbe. A brigádvezető minden munkás zsebébe cédulát nyom az elvégzendő feladatokkal. Ha a munkás zsebe beizzadt a vonaton, a tintával írt ákombákom elmosódik, és az illetőből semmirekellő lesz.

A fontos munka nagyjából arra korlátozódik, hogy másnap reggelre előkészítsék a vonatot, úgy-ahogy kiseperjék az állomást, és megetessék az ugatokat, hogy nagyobb veszteségek nélkül megérkezhessen a másnapi szállítmány. Amúgy munka gyanánt a városlakók mindenféle eszközöket találnak ki egymás lerontására, vagyis kerül dolog bőven. Van, aki gödröt ás, hogy másvalaki betemethesse, van, aki fegyvert gyárt, hogy másvalaki elsüthesse, megint mások betegségeket kotyvasztanak és reklámoznak, hogy a szegény gyógyszerész is éljen valamiből. Professzorok szórakoztatják egymást bemagyarázván maguknak, hogy az emberiséget segítik, valamerre, de akadnak istentelenkedők, akiknek az istenek adnak munkát, őket meg a papság dolgoztatja, bár ez utóbbi munkaviszony nem egészen tiszta, sok a visszaélés, de a feketemunkás is.

Remegő hús rendszere az egész, elliptikus kereke forog a sivárságban. A város vaktában hajszol embert, sertést, galambot, varangyot, hízott tetveket, egereket, rüheket, gyíkot, patkányt, aranyderes versenyparipát, tejutat lefetyelő cirmos kiscicát, a bolháit, hajszol mindent a mikroszkopikus mütyürkétől a végtelen űr beleiben lubickoló leviatánig.

A hajsza a város nyugati kapujában ér véget, ahol a kifáradt munkásokat csillés vagonokba dobálják. Ezekből a kocsikból alul nyúlós trutymó szivárog. Itt is ugatok, szigorúan csak a kapu miatt, fütty és pontban naplementekor indul a szerelvény, ki a városból. Rebesgetik, hogy a mozdonyvezető még a városkapun belül kiugrik, kimustrált matracokból improvizáltak neki szőnyeget. Persze, itt is be-becsúsznak hibák. Van például, akiből még előszontyolog egy kis életerő, és egyszerűen leszáll a szerelvényről, visszaoldalog a lakott városba. Nagyobb gondot okoz az, amikor az ugatok a vagonokból alászivárgó kórságos trutymót kóstolgatják. Utóbbiakat mint epidemiae jegyzőkönyvezik. És valóban, gyakran csintalankodik ilyen-olyan nyavalya meg ragály a városlakók között. Kisebb gond, ha a mozdonyvezető a matracok mellé toccsan, azaz damnum collateralis, mert olyankor csak hátrább rántják az ugatokat, és a sötétség engedelmesen értegomolyog, feltakarít, hogy aztán visszaugattassék a kapukon kívülre.

Mindez persze idétlenül elmondott tündérmese csupán, még csak nem is eredeti. Ráadásul egyáltalán nem érvényes Urbiára. Linnára sem. A várost valójában falvak veszik körül, egyáltalán nem kör alakú, és körülötte a hőmérséklet és a fényviszonyok is normálisak. A városnak nincsen semmiféle fala, mindenki hozzájuthat kórházhoz és iskolához, a hivatalok is meghallgatják mindenki panaszát, a vasút pedig be van kötve a birodalmi vasúthálózatba.

Nem szabad mindenféle alaptalan, áltudományos handabandának hitelt adni.

Teknő

Urbiában sok badarságot összehordanak, ha kerül vagy egy szerencsétlen is közönségnek. Kivált a régi linnaiak, ha egyszer elkezdik, minden hetedik sóhaj a soha nem volt meseszép időkről emlékezik. De ahogyan nem voltak sohasem meseszép idők, úgy alaptalan pletyka, városi folklór minden, amit nem a tévében mondanak be. Soha senki sem akart Urbiába pöszméksugarat telepíteni, merthogy ilyesmi egyáltalán nem is létezik. Hasonlóan, sohasem volt a birodalomnak urbángalambászati projektje, ahogyan a szalámigyárnak sem volt soha homályos eredetű húsa. A telefonbeszélgetéseket sem hallgatja le senki, és nem figyeli egy árva lélek sem a derék birodalmiak elektronikus levelezését. Hanem amit a reklámokban mondanak, abban feltétlenül kell igazságnak lennie.

Hetek óta hirdette például a Teknő a birodalom sokoldalúan fejlett nagyszerűségét. Kapható volt minden kis- és nagykereskedésben, voltak külön márkaboltok is, a szupermarketekben a fürdőszobarészleg és a temetkezési sor között töltöttek meg a Teknők három polcot. Rendelhető volt internetről is, egyenesen a gyártótól vagy viszonteladóktól, egy napon belül leszállították. Tetszés szerint bővíthető és rendkívül felhasználóbarát volt a Teknő, és ami a lényeg: aprópénzért teljesítette a vásárló vágyait. Azaz, a Teknő bombasiker lett, mégpedig megjelenése után néhány órán belül. A nagy sikerű terméket végül is egyházi nyomásra kellett betiltani. Feketén most is be lehet szerezni, örök kárhozat terhe mellett.

Habár a Teknő termékleírásában az állt, hogy tősgyökeres birodalmiak a feltalálók, a linnaiak számára nagyon hamar kibújt a szög a zsákból. A golyóstollhoz, a puskaporhoz és a hologramhoz hasonlóan természetesen a Teknőt is maradék találta fel. A reklámot a régi mesékre alapozták. Ha a mese szerint egy csontos-csuklyás révész viszi át rozoga teknőjén a holtakat a folyó túlpartjára, úgy szintén egy teknőnek kell őket visszahoznia. A Teknőnek. Nehéz felfogni, hogy ilyen nyakatekert szlogennel el lehetett valamit adni, ám úgy tűnik, jó termékhez bevásárlókocsis sorok vezetnek. Elvégre az embernek nem kellett többé alkut kötnie az elmúlással. A Teknővel feltámaszthatta kedvenc halottját. Vagy saját magát.

Az alaptermék, a nevéhez híven leginkább egy nagyobbacska fürdőkádhoz hasonló, valamelyest csónakra is emlékeztető teknő volt, üvegajtóval, mint egy fagylaltos hűtőláda, és volt az oldalán egy kis rekesz, ahova a feltámasztandó elhunyt szövetmintája került. Ezt a teknőt, kevésbé konyhanyelven sejtrekonfiguráló és fehérjeújrarendezgető kádat hordta tele a vásárló a szerves alapanyaggal, döghússal, komposzttal, az elhunyt termete szerint egy fél vagy egész disznónyi cafranggal. Aztán, mint egy mosógépet, csak vízre és lefolyóra kellett kötni, és bedugni az elosztóba a rádió, mixer és kávéfőző mellé.

Az alaptermékhez csatlakoztak a kiegészítők. Az egyik legnépszerűbb a nagyjából nélkülözhetetlen kb-doboz volt a katabázisbogarakkal. Ha az elhunyt már a föld alatt pihent, és nem állt belőle rendelkezésre friss szövetminta, akkor a kb-bogarakra került a sor. Ravasz gazdasági húzás volt, hogy a kb-doboz csak kényelmesebb volt az exhumáltatásnál, olcsóbb nem. A vásárló kivitte a kb-dobozt a temetőbe, és a sírhanton feltépte a fóliát a dobozról. A bogarak ettől felébredtek, és lemásztak az első szaftosabb üregig a DNS-mintáért, onnan vissza a dobozba, ami aztán a mintarekesz mellé került. A kb-bogarak hátránya volt, hogy csak pár napos vagy két évnél régebbi tetemekkel voltak kompatibilisek, ugyanis a bacikat ki tudták szűrni a mintából, de a kukacokat, férgeket és egyéb mindenféléket nem. Ha a vásárló nem vigyázott, és fertőzött minta feltámasztásának fogott neki, bizony furcsa dolgok nőttek a kádban. Szerencsére a Teknő ajtaján volt két szemet szúró gomb, az éleszt és a mégse. Ezeket a vásárló kedvére nyomkodhatta, ha a feltámasztás befejeződött, aszerint, hogy tetszett-e neki, amit az üvegajtó mögött látott.

Kispénzű ember többnyire nem engedhette meg magának, hogy a kád és a kb-doboz mellé a léthé-modult is megvegye. Ez a furcsa doboz egy alaszkai folyó vizét és bizonytalan eljárásokkal kitenyésztett retrovírusokat tartalmazott. Ezt a furcsa vizet ha a friss tetem fülébe öntötték, a vírus kimásolta az elhunyt emlékeit, teljes személyiségét, és tisztázatlan módszerrel továbbította a doboz csippjébe. Az okosabb nincstelen tehát kitalált valamit, súlyos baleset, fejsérülés, amnézia, ezért nem tudja kedvenc halottja, hogy kicsoda-micsoda. Jogilag, mint mindent, ezt is el lehetett intézni. A szerencsétlenebb meg örült, hogy kedvenc halottját viszontláthatta, akkor is, ha az gyakorlatilag újszülöttként viselkedett. A léthé-modul mindezeket a kellemetlenségeket elhárította a gazdagabbak háza tájáról, és a ház kedvenc halottja, mint mély álomból, kipihenten és optimistán ébredt fel. Rejtély, hogy a beszkennelt személyiségekkel és emlékekkel visszaéltek-e később a gyártók, mindenesetre hallatszottak történetek üzleti titkok bravúros megszerzéséről. A Teknő azonban továbbra is népszerű maradt.
Csak néhány hete dobták volt piacra a Teknőt, máris megjelentek körülötte a babonák. A használati utasításban hasonlót sem írt, mégis mindenki tudta, hogy a vashíd alatt folydogáló koszos kis erecskén innen nem, csak a vízen túl szabad használni. Az eretnekek persze garázsokban is állítottak fel Teknőket, de ezzel baráti körüket tették kockára. A folyócskán túl áramot és vizet kellett valahonnan lopni, mert az a néhány tanya jó pénzért sem tudott tucatnál többet befogadni. Márpedig a Teknőnek két hétig, ameddig a biomasszával dolgozott a kedvenc halott reinkarnálásán, folyamatosan vízre és áramra volt szüksége.

Politikai visszaélés kevés volt, Teknő-biztos halálbüntetés terhe mellett.

Röviddel azután, hogy a DNS-fordító szoftvert a szabadversenyre hivatkozva visszafejtette a konkurencia, és nyílt forráskódú ingyen programokat adott ki, megjelentek a Teknő kalózkiegészítői. A titkosszolgálat az M-dobozt üldözte közülük a legjobban. Az M régi maradék hősök reinkarnálásához tartalmazott DNS- és emlékmintákat, hogy aztán költők, szabadságharcosok, próféták, háborús bűnösök és revizionisták kerültek elő mindenfelé. A legnépszerűbb kalózkütyü minden előnye ellenére nem ez, hanem a szintén tiltott, re nélkül inkarnáló besorolást kapott Pygmalion-doboz volt, mindenki sejtheti, miért. Mégsem volt az rendjén, hogy a vásárló merte kimondani: „őt”, nem csak hogy, „olyant, ki hasonló”.

A legnagyobb birodalmi galibát annak ellenére nem az M okozta, hogy heteken át minden reggel szuszogó maradék ősökkel teltek meg az utcák. A hatalomnak még ez a kellemetlenség is megérte. Nem is a Pygmalion, mert azzal az emberek magukat foglalták le, és nem kártékonykodtak. A Teknőt akkor gondolták először betiltani, amikor a derék linnaiak saját magukat kezdték el többszörözni, így téve gyalázatos kísérletet a birodalom etnikai összetételének erőszakos megváltoztatására. És ez mindenképpen a területi egység megbontásához vezetett volna. Súlyos adókat vezettek be, a kiskereskedések nem bírták, csak a szupermarketek. Nekik még így is megérte. Úgy is, hogy egyre kényelmetlenebbé váltak a feltámadt maradékok.

A végszót az egyház mondta ki. Akiről egyszer elhangzott, hogy bűnei megbocsáttattak, márpedig keresztelőkor ezt mindenki fölött mondták, az nem vétkezhetett többet egy életnyinél, nem támadhatott fel a végítéletig. Teknő ide vagy oda. Nem. Nem. Soha.