Mondjuk, épp tavasz van. Átvág a fák 

között, kijut a lesüppedt rétre, felnéz 

a langyos ég bölcsőjére, ott ragyogó 

keretben saját súlya alatt görnyed 

a fény, itt pihen a víz s az árnyék, 

s messzebb, más világok tág terében, 

tenger tejfehér haja nő hosszan a partra. 

Üldögél, izma, tüdeje megtelik ágak, 

szirmok bátor, önfeledt életével, de 

miért, hogy valami vergődik mégis, 

mint kifordult gyökér a sok kék, zöld 

közt, s csak jégbe karcolt kép, ami volt, 

s már olvad is. Alkony ringat eget, felhőt, 

ringatja a szerelem lassú szárnyát, de ő 

csak annyit ért, hogy madártoll, oldalára 

dőlt vad, lombok, földszag, harmattal 

csutakolt fenyő, már csak azt, hogy víz 

loccsanása, egy korty, megihatja (hosszú 

évek szomját oltja), de a szél testét, szem 

kiapadt forrását, a fakéregbe gyűrt éveket, 

tört kő nyöszörgését, meg nem született 

gyerek hangját már nem. Eszébe jut pár 

pillanat, mit nem koszolt kudarc, se a 

halál végső fölényéről recitálók sokasága, 

s hallja a bölcsőből szivárgó édes hangot, 

valaki fáradt hangját, egyre mondja, hogyan 

kellett volna élnie, de a magvacska, mi 

lombbá nőtt benne, csak a testét tölti el, 

nem lesz újra növényből a szíve, tűzből 

kivett üszök marad, lassan elégő napdarab –