Valahányszor elképzelem, 

ahogy elfolysz belőlem,

kezem hasam felé kúszik.

Minden harmadik nő hordoz egy titkot.

Összekulcsolták kezüket a mosdóban,

törölközőket hajtogattak kétségbeesetten,

miközben a vér szabálytalan mintákat rajzolt 

a fehér csempére.

A veszteségedben könnyű lenne eltévedni.

Megrajzolhatnám a térképet:

ott, ahol a fájdalom a legmélyebb, a legélesebb kanyar,

ott, ahol a némaság kezdődik, az út kettéágazik.

Tenyerem most gömbölyű dombon pihen,

alatta sejtek szaporodnak, osztódnak, dalolnak.

Őrzöm és félem ezt a csodát,

mert tudom, vékony a határ

a vakhit és a tisztánlátó veszteség között.

Minden nő, aki szembenézett az ürességgel,

nővérem lett. Testük emlékszik akkor is, 

ha a szájuk felejt.

Mint földrengés után a házakban, 

ott rejtőzik bennük a repedés.

Most, hogy itt hordom a lehetőséget magamban,

az elveszett gyermekekhez imádkozom.

Minden nap győzelem a bizonytalanság ellen.

Talán ezért simulok el, mint tenger vihar után,

minden reggel hálás vagyok a hányingerért.

Élsz, élsz, mondom magamnak.

És ez épp elég.