1956

 

Szereplők: 

SZANDRA, színésznő (az előadásban FELESÉG)

TAMÁS, színész, SZANDRA férje (az előadásban FÉRJ)

PÉTER, fiatal színész (az előadásban ÚJSÁGÍRÓ)

ILDIKÓ, rendező (az előadásban PANNI)

ENDRE, színházigazgató

 

1.

Félreeső asztal egy kocsmában 1956 tavaszán. 

FELESÉG és ÚJSÁGÍRÓ az asztalnál ülnek. Odalép hozzájuk PANNI.

PANNI (unottan): Mi legyen?

FELESÉG: Én egy kávét kérek.

ÚJSÁGÍRÓ: Én egy hosszúlépést. Milyen boruk van?

PANNI: Fehér.

ÚJSÁGÍRÓ: Rizling esetleg?

PANNI: Fehér.

ÚJSÁGÍRÓ: Jó, de az milyen?

PANNI (vállat von): Sárga.

ÚJSÁGÍRÓ: Köszönöm, jó lesz.

PANNI: Remélem is. (Indul.)

ÚJSÁGÍRÓ: Várjon csak!

PANNI megáll, ránéz.

Fehér bor nincs véletlenül? Inkább abból kérnék. Ha van.

PANNI sóhajt, majd kimegy.

(FELESÉGnek) Ennek meg mi baja?

FELESÉG: PANNI ilyen. Amikor jókedvű.

ÚJSÁGÍRÓ: Ismeri?

FELESÉG: Még a gimnáziumból.

ÚJSÁGÍRÓ: Szóval csak tavalyelőttről.

FELESÉG: Haha, bókolni, azt tud.

ÚJSÁGÍRÓ: Drága művésznő, nagyon köszönöm, hogy vállalja ezt az interjút!

FELESÉG: Higgye el, ez nekem fontos. Manapság egy futballista térdszalagjáról is többet tudunk, mint a kultúra helyzetéről. Muszáj beszélnem ezekről a dolgokról, különben úgy érzem, megfulladok.

ÚJSÁGÍRÓ: Örülök, hogy egy színész végre kimondja, milyen a kultúrpolitika.

FELESÉG: Hát én kimondom: sorvasztó, gúzsba kötő, bénító. Pedig állítólag vége a sztálinizmusnak.

ÚJSÁGÍRÓ: Én is úgy hallottam.

FELESÉG: Egyeseknek teljhatalma van, ez a mi bajaink kútforrása. Lehet valakinek bármilyen jó ízlése, bármilyen nagy műveltsége, akkor is megvannak a korlátai. Hát meg ha eleve korlátolt! Ezért nem szabadna túl nagy hatalmat adni egyetlen embernek.

ÚJSÁGÍRÓ: Kire – vagy kikre – gondol pontosan?

FELESÉG: Én csak felteszem a kérdést: ki a felelős fővárosi színházaink sematikus műsorpolitikájáért? Ki a felelős azért a kártékony, művészetellenes tevékenységért, amit nyugodtan hívhatunk kultúrpolitikai terrornak? Ha ezeket maga így leírja, az emberek tudni fogják a választ.

ÚJSÁGÍRÓ: Remélhetőleg.

FELESÉG: De ez maguknál is így van, nem? A sajtóban. Megkapják a gombot, és hozzá kell varrniuk egy kabátot.

ÚJSÁGÍRÓ: Pont erről fogok beszélni a felszólalásomban.

FELESÉG: Felszólalásában?

ÚJSÁGÍRÓ: Igen, el fogom mondani, hogy Magyarországon nincs sajtószabadság, nincs önálló gondolkodás. Az elmúlt években az a gyakorlat alakult ki, hogy fentről kijelölték az ország számára, hogy min gondolkodhatunk, mit bírálhatunk. De nekünk minden erőnkkel ragaszkodnunk kell ahhoz a jogunkhoz, hogy bírálatunk elé vonhassunk mindent, amit szükségesnek tartunk. E nélkül a szabadság nélkül az élet egy fabatkát sem ér!

FELESÉG: Egyetértek. De hol fogja ezeket elmondani?

ÚJSÁGÍRÓ: Hallott már a Petőfi Körről?

FELESÉG: Nem.

ÚJSÁGÍRÓ: Jöjjön el a jövő heti gyűlésünkre! ÚJSÁGÍRÓk, történészek, tanárok vagyunk, Nagy Imre-pártiak, és ki akarjuk mondani, hogy az országot bizonyos elvtársak rossz irányba vezetik. Elfogadhatatlan, hogy ma, 1956 tavaszán még mindig ott tartunk, mint a sztálinizmus idején.

FELESÉG: Tudja, én hosszú ideig tiszteltem, becsültem Rákosi elvtársat. De az a véleményem, hogy a párt érdeke lenne, ha lemondana.

ÚJSÁGÍRÓ: Úgy van. Rákosinak távoznia kell!

Odatoppan hozzájuk FÉRJ.

FÉRJ: Tudtam!

FELESÉG: Mit keresel itt, drágám?

ÚJSÁGÍRÓ: A kedves FÉRJe?

FÉRJ: Meglátja, mennyire vagyok kedves, amikor felkenem a falra! Ki a fene maga?!

FELESÉG: Mi ez a modor, drágám?

FÉRJ: Ne drágámozz, drágám! Szóval vele találkozgatsz.

FELESÉG: Elment az eszed.

FÉRJ: El! Mert mialatt én a regényemmel vesződök, azalatt a FELESÉGem megcsal egy gigerli majommal! 

ÚJSÁGÍRÓ: Teljesen rosszul látja!

FÉRJ: Nem látom rosszul, maga igenis egy gigerli majom!

ÚJSÁGÍRÓ: Én csak interjút készítek a művésznővel!

FÉRJ: Interjút? Akkor hol a notesze meg a tolla?

ÚJSÁGÍRÓ: Még nem vettem elő.

FÉRJ: Tudom én, mit akart maga elővenni! Azonnal jöjjön ki, hogy szétverjem a képét!

Megragadja ÚJSÁGÍRÓ gallérját. Jön PANNI egy tálcával, rajta két fröccs.

FELESÉG: Ezt most hagyd abba!

PANNI: Igazat mond az elvtárs: interjúzni akart.

FÉRJ: Parancsol?

PANNI (unottan): T. A., a Szabad Nép szerkesztője 16 óra 3 perckor találkozott M. Á. színművésznővel interjú lebonyolításának céljából, és némi akadékoskodás után fehérbor fröccs elfogyasztása mellett döntött. Kiderült, hogy kettejük politikai nézetei egyezést mutatnak, és mindketten Rákosi elvtárs lemondását szorgalmazzák.

FÉRJ: Mi?

PANNI: Az interjú előkészítése során kirajzolódott, hogy M. Á. művésznő szerint a kulturális élet túlságosan központosított, T. A. pedig szervezője a frissen alakult Petőfi Körnek, ahol Nagy Imre-párti értelmiségiek fejtik ki gondolataikat olyan kérdésekről, mint például a sajtó szabadsága. Jövő héten tartandó gyűlésükre M. Á. színművésznőt is invitálta, akinek egyelőre nem állt módjában elfogadni a meghívást, dúvadként viselkedő házastársának váratlan közbelépése okán.

A fröccsöket az asztalra helyezi.

FÉRJ: Ó, drágám, én vagyok az ország leghülyébb embere!

FELESÉG: Ugyan már! Majd, ha meghalt az illető. Akkor te veszed át a helyét.

FÉRJ: Bocsáss meg! Az elvtárs is bocsásson meg! De ezt leszámítva: megőrültek?! Rendszerellenes tanácskozás egy presszóban?!

PANNI: Ami engem illet… (Inti, hogy cipzár van a száján) De csendesebben, ha kérhetem! Nem akarok bajt.

Mindhárman bólogatnak. PANNI távozik.

ÚJSÁGÍRÓ: Nem rendszerellenes tanácskozást folytattunk, csak beszélgettünk a személyi kultuszról.

FÉRJ: A személyi kultusz, az valami szörnyűséges átok: egyetlen ember gondolatai parancsolnak kilencmilliónak… Milyen mérhetetlen szakadékai nyílnak így a tévedésnek, a hibának, a bűnnek!

ÚJSÁGÍRÓ: Ugye? Jöjjön el a Petőfi Körbe, és mondja el!

FÉRJ: Hogy én? Nem őrültem meg.

FELESÉG: De igen, drágám! Úgy értem, ott kell lenned.

FÉRJ: Az a baj, hogy pár ezer ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra jár, kiadja keservét, és megnyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, és vele együtt reményeit is. Puffogtatjuk szavainkat, és nem vesszük észre, azok csak szavak maradnak, és semmi sem változik. Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik, mert ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet.

ÚJSÁGÍRÓ: De együtt csinálhatnánk akkora gőzt, hogy robbanjon az a kazán! Maga nem vágyik a szabadságra?

FÉRJ: Szabadság… Azt nem nekünk találták ki, elvtárs. A viszontlátásra!

Szünet. Mindhárman ILDIKÓra néznek.

ILDIKÓ: Oké, köszönöm! Tizenöt perc szünet.

SZANDRA, TAMÁS és PÉTER kimennek. Jön ENDRE.

(Endrének) Na mit szólsz?

ENDRE (szinte rémült): Hát ez… ez…

ILDIKÓ (félreérti, dicséretnek veszi): Ugye?

ENDRE: Döbbenetes.

ILDIKÓ: Szerintem is.

ENDRE: Mért csinálod ezt velem?

ILDIKÓ: Ennyire tetszett? És ez még csak az eleje. (Szünet) Mi az, mit vágsz ilyen arcot?

ENDRE: Nézd, én téged nagyon jó írónak és rendezőnek tartalak. És színésznek sem voltál utolsó tizenkilenc éve a Dzsungel könyvében. Úgyhogy ne érts félre, jó?

ILDIKÓ: Jaj! Ennyire szar?

ENDRE: Hogy mondjam. (Szünet) ILDIKÓ, én nem tudom, hogy ez mi volt, de nem ezt beszéltük meg.

ILDIKÓ: Szóval ennyire szar. Uh! Én megmondtam, hogy kár beülnöd, mert ma csak részpróbázunk. De ne ítélj korán! Később az ÚJSÁGÍRÓ összebarátkozik az íróval, együtt szervezik a forradalmat, de aztán mégis beleszeret a színésznőbe – szerelem, szabadság, tragédia, minden!

ENDRE: Nem értesz. Összefoglalom, jó? Hetven éve volt az ’56-os forradalom. Felkértelek, hogy írj nekünk erre az alkalomra egy darabot, és rendezd is meg. Erre kértelek fel.

ILDIKÓ: Igen.

ENDRE: Akkor miért nem ’56-ról szól a darab?

ILDIKÓ: Hogy érted, hogy nem ’56-ról szól?

ENDRE: Te is tudod, mennyire utálom, ha színpadon politizálnak. Erre mit csinálsz? Telenyomod az egészet politikával.

ILDIKÓ: De politika nélkül hogy lehet ’56-ról beszélni? Meséljem el, milyen év volt 1956 a kínai horoszkóp szerint? 

ENDRE: Azt mesélsz, amit akarsz, de mért kell teleszórni aktuálpolitikai utalásokkal?

ILDIKÓ: Én? Teleszórtam?

ENDRE: Mi az, hogy teleszórtad? Bayer Zsolt fél év alatt nem tud annyit kurvaanyázni, mint ahány aktuálpolitikai utalást te ebbe belenyomtál. 

ILDIKÓ: Itt semmilyen aktuálpolitikai utalás nem volt.

ENDRE: Semmilyen? Tehát kizárólag ’56-ra vonatkozik, hogy rossz a kultúrpolitika, nincs sajtószabadság, nincs demokrácia ésatöbbi?

ILDIKÓ: Kizárólag ’56-ra.

ENDRE: Értem. (Dörzsölni kezdi a homlokát.)

ILDIKÓ: Most mit csinálsz?

ENDRE: Amíg szundítottam, valaki ráírhatta a homlokomra, hogy hülye vagyok, különben el nem tudom képzelni, mért nézel ekkora hülyének.

ILDIKÓ: Nem nézlek hülyének, ENDRE. Tényleg ezekről a kérdésekről beszélgetett az értelmiség ’56-ban.

ENDRE: Biztos, hogy nem így beszélgettek.

ILDIKÓ: Pedig de: amit a szereplők szájából hallottál, az korabeli dokumentumokból származik. Nem érezted, hogy régies? „Engedélyeztetik”, „kútforrása”, „fabatkát sem ér”… A mondatok többsége elhangzott.

ENDRE: Nem hangozhattak el így.

ILDIKÓ: Szerkesztve vannak, meg többektől származnak, de ezek tényleg akkori írók és ÚJSÁGÍRÓk szavai. Déry Tibor, Tábori András, Gergely Erzsébet…

ENDRE: Még egyszer mondom: ezek a szavak nem hangozhattak el így. Érted?

Szünet.

ILDIKÓ: Értem, csak azt nem értem, hogy miért kell ezt értenem.

ENDRE: Mert úgy néz ki, hogy a premieren itt lesz a… (Halkan) Viktor.

ILDIKÓ: Ki lesz itt a premieren?

ENDRE: Viktor.

ILDIKÓ: A Bodó?

ENDRE: Az, bazdmeg! Meg a Klausmann a Szerencsekerékből.

ILDIKÓ: Itt lesz az Orbán? Hogyhogy? Nem úgy volt, hogy utálja a színházat?

ENDRE: Lehet, hogy utálja, de a téma szerintem érdekli. Úgyhogy olyan előadást kell csinálni, ami neki is tetszik, az M1 is boldogan beszámol róla, és Bayer Zsolt sem küld el miatta a kurva anyámba.

ILDIKÓ: Bocs, de mi kinek csinálunk színházat, a közönségnek vagy a kormánynak?

ENDRE: Azért vagyok én az igazgató, mert azt ígértem, hogy ebben a színházban nem lesz politizálás. És tudod, miért? Mert amint politizálni kezdesz, rögtön megosztó leszel, és én mélyen hiszek abban, hogy a művészetnek nem megosztania kell, hanem összehoznia az embereket. Különösen most, amikor ilyen kiélezettek az ellentétek, és ömlik a gyűlölet minden oldalról. Az én közönségem szórakozni jár ide, és nem azért, hogy ugyanazt lássa a színpadon, mint ami odakint van az utcán. Szeretném, hogy legalább mi, itt, ezen a kis szigeten, legalább mi hadd képviseljük a normalitást. Jó? Ennyit szeretnék. (Elérzékenyül) Kérlek, ne akard ezt tönkretenni!

ILDIKÓ: De hát nem akarok én tönkretenni semmit, én csak egy előadást szeretnék csinálni ’56-ról!

ENDRE: És én ebben messzemenően támogatlak. De ’56-ról szóljon az az előadás! Legyen pártatlan és politikamentes, jó?

ILDIKÓ: Két hét múlva bemutató. Tényleg azt várod tőlem, hogy…?

ENDRE (közbevág): Ha nem teszed meg, nincs bemutató.

ILDIKÓ: Nem mondod komolyan.

ENDRE: Nagyon komolyan mondom.

ILDIKÓ: És mégis, hogy csináljam?

ENDRE: Először is dobd ki belőle a célozgatásokat. Például, hogy futballistákról többet tudunk, mint a kultúráról.

ILDIKÓ: De hát az elhangzott.

ENDRE: Nem hangzott el. Aztán tedd egyértelművé, hogy szocializmus van, és ezek a szereplők nem valami hős ellenzékiek, hanem párttagok. Csak a sztálinista túlzásokkal van bajuk, meg Rákosival, nem a fő iránnyal. És finomíts rajta! Nem kell az a sok nyavalygás a szabad sajtóról, különben még azt hiszik, hogy a kormányt támadjuk.

ILDIKÓ: Azt mégsem írhatom, hogy szabad a sajtó. Vagy szerinted szabad volt a sajtó az ’50-es években?

ENDRE: Miért, szabad volt valaha is? Akkor meg? Fölösleges lovagolni rajta. Aztán az a sok rinyálás a kultúrpolitikáról. Ha annyira rossz volt, hogyhogy olyan jól éltek a színészek?

ILDIKÓ: A Rákosi-korszakról beszélünk, könyörgöm! Elnyomás volt!

ENDRE: Elnyomás, elnyomás. Mért, Horthy jobb volt? 

ILDIKÓ: Valamiért csak kitört az a rohadt forradalom, az isten szerelmére!

ENDRE: Persze, persze, de szabadság helyett inkább a szerelemre helyezzük a hangsúlyt, jó? Az sokkal érdekesebb. Kultúrpolitika helyett hálószoba. Az ÚJSÁGÍRÓ kezdjen el már most udvarolni annak a színésznőnek, a nő veszettül kívánja őt, szikrázzon a levegő az erotikától! Úgyhogy szállj le a szabadságról, jó? Mindennél fontosabb a béke! Ezt kell üzenni. És akkor hálás a néző.

ILDIKÓ: Az a bizonyos.

ENDRE: Csináld meg, jó? Köszi! Most rohannom kell.

Kisiet. ILDIKÓ tanácstalanul néz utána. Sötét.

 

2.

SZANDRA a színészbüfében kávézik. PÉTER érkezik egy pohár vízzel, és odaül hozzá.

PÉTER (miután leült): Leülhetek?

SZANDRA: Biztos, hogy jó ötlet? TAMÁS mindjárt itt lesz.

PÉTER: Még mindig morcos?

SZANDRA: Morcos? Ma reggel azt mondta, ráhúzná a szádat a 6-os villamos ütközőjére, és végigvonszolna a városon, miután teleszórta a villamospályát sárga végű fecskendőtűkkel a Széll Kálmán tértől a Móricz Zsigmond körtérig.

PÉTER: Elég részletgazdag elképzelés. De miért haragszik rám ennyire?

SZANDRA: Hogyhogy miért? Hát a tegnapi miatt.

PÉTER: De hát nem is történt semmi. Te elmesélted, hogy sikerült féláron megvenned a repjegyet Berlinbe, mire én annyit mondtam, hogy „nahát, mekkora mázli!” Ő meg a pult másik végéből ezt úgy értette, hogy „ma rád akarok mászni.” (Sóhajt) Tegnapig azt hittem, hogy a féltékenység elvakít, de most már tudom, hogy süketté is tesz.

SZANDRA: Csak feszült. A költözés miatt. 

PÉTER: Pont erről akartam beszélni. Biztos, hogy jól átgondoltad? Ezt a Németországba költözést?

SZANDRA: Te is látod, mi van itthon. Ezenkívül TAMÁS úgy érzi, hogy már nem találnak rá a megfelelő szerepek. Úgyhogy…

PÉTER: Pedig ebben az előadásban is féltékeny FÉRJet játszik. Ennél testhezállóbb szerepet?

SZANDRA: Hát ja, de ez a mostani az első olyan szerepe, az utóbbi… nem is tudom, mióta, hogy két mondatnál hosszabb szövege van. Ha ez így megy tovább, koporsóba kerül. Vagy rosszabb: vidékre. Úgyhogy inkább elhagyja a színészi pályát.

PÉTER: Helyette inkább a villamospályára összpontosít. Sárga végű fecskendőtűkkel.

SZANDRA: Amúgy nagyjából igen. Ért a villanyszereléshez.

PÉTER: Tényleg?

SZANDRA: Aha, az lesz az első munkahelye Németországban.

PÉTER: És neked kinéz ott valami?

SZANDRA: Hosszú évek kemény munkájába került, hogy ne tanuljak meg németül. Szóval egyelőre nem sok.

PÉTER: Úgy látom, inkább ő akar menni.

SZANDRA: Nekem sem jó itt. Amikor nap mint nap azt látod, hogy minden mennyire… Áh, kár is kimondani.

PÉTER (Szandrát utánozva): „Hát én kimondom: sorvasztó, gúzsba kötő, bénító.”

SZANDRA (mosolyog): Csoda, hogy színpadra engedik ezt a darabot, nem? Mi lesz, ha megnézi egy államtitkár vagy miniszter?

PÉTER: Á, nem járnak ezek színházba. Itt nem lehet szotyizni, és ha elrontod a szöveget, senki sem fúj szabadrúgást. (Szünet) Az viszont könnyen lehet, hogy egy stréber firkász ír majd az előadásról egy feljelentő cikket, és akkor jön a nagy lejáratás.

SZANDRA: Látod, az ilyenek miatt nem lehet itt maradni. Kész ’50-es évek-paródia. 

PÉTER: Te pedig emigrálsz, mint az ’56-osok.

SZANDRA: Igen. Mint az ’56-osok.

PÉTER: TAMÁS beszél németül, szereti a német humort, téged viszont itt szeretünk. Itt kéne maradnod, ahol szeretnek téged.

SZANDRA: Addig szeretnek, amíg el nem vállalok valamit, amit szerintük nem kéne. Akkor aztán rám zúdítják, hogy lefeküdtem a hatalomnak, meg hogy van az a pénz. Minden felkérésnél át kell gondolnom, hogy ha igent mondok, vajon hány százalékban számítok árulónak. Nem akarok ebben élni.

PÉTER: Nem fog hiányozni… (Körbemutat) ez?

SZANDRA: De, biztosan. Csak… franc tudja. Ilyenkor mérlegre teszed a dolgokat: vagy azt csinálod, amit szeretsz, de közben felhergelt, neurotikus emberek között kell élned, és félsz, hogy bármikor hutuk és tuszik lehetünk… és ez elszívja belőled a… mindent elszív; vagy csinálsz valami mást, valami szart, de azt legalább ott csinálod, ahol nem ömlik rád a hazugság meg a mocsok nap mint nap. Ott, ahol lehet élni. És mindig az életet kell választani. Mindig.

PÉTER: Ja. Ez az utolsó, ez amúgy egy motivációs idézet a Facebookról?

SZANDRA: Nem. Apám mondta nekem a halálos ágyán.

PÉTER: Jaj, ne haragudj! Én csak oldani próbáltam…

SZANDRA: Ő viszont a Facebookon olvasta.

Nevetnek. Belép TAMÁS.

TAMÁS: Turbékolunk, nevetgélünk? De jó! Én is szeretnék nevetni.

PÉTER: Igazából szinte végig rólad beszéltünk.

TAMÁS: Szóval rajtam nevettetek.

PÉTER: Dehogy, a terveitekről beszélgettünk, meg a…

TAMÁS: Kérdeztem?

SZANDRA: Istenem, TAMÁS!

TAMÁS (PÉTERnek, a sarok felé mutatva): Van ott egy másik asztal, ott is prímán lehet heherészni. Kipróbálod? Vagy tudom még ajánlani a liftaknát.

SZANDRA (dühösen sóhajt, feláll és kimegy): Most meg hova…? (PÉTERnek) Látod? Látod, mit teszel velem?

PÉTER: Nem is csináltam semmit.

TAMÁS: Mondd csak, gondoltál már a nősülésre? Lenne egy saját FELESÉGed… nem kéne a máséval foglalkoznod…

PÉTER: Most meg akarod kérni a kezem?

TAMÁS: Vicces fiú vagy te. Azt hiszed, csak mert te kapod a főszerepeket, minden mást is megkaphatsz, mi?

PÉTER: Csak oldani próbáltam a hangulatot.

TAMÁS: Én meg a hulládat fogom feloldani folysavban, ha nem szállsz le a FELESÉGemről.

PÉTER: Hogy miben fogod feloldani? Folsavban?

TAMÁS: Folysavban.

PÉTER: Mi az a folysav?

TAMÁS: Nem jártál iskolába? Meg is látszik.

PÉTER: Erre nem emlékszem. Nem sósavra gondolsz?

TAMÁS: Nem. Folysavra.

PÉTER: Életemben nem hallottam.

TAMÁS: A Breaking badet láttad?

PÉTER: A mit?

TAMÁS: A sorozatot. Totál szívás a magyar címe.

PÉTER: Elég hülye cím.

TAMÁS: Ezzel nem mondtál újat. Láttad?

PÉTER: Nem. Miért?

TAMÁS: Abban használnak folysavat a hullák eltüntetéséhez.

PÉTER: Nem győztél meg.

TAMÁS: Hát pedig az szétmarja az üveget is, nemcsak a hullákat.

PÉTER: A folysav létezéséről nem győztél meg.

TAMÁS: Mondom, hogy a Breaking badben használják!

PÉTER: Nem láttam a Breaking badet, és én is tudok olyanokat mondani, hogy a Született FELESÉGekben takonysavat használnak.

TAMÁS: De takonysav nincs, folysav meg van! 

PÉTER: Igen? Mi a képlete?

TAMÁS: Nem tudom, hogy mi a képlete, meg le is szarom, mert most nem a savak képlete a fontos, hanem a FELESÉGemről való leszállás!

PÉTER: Ha ez annyira fontos, akkor mért nem szállsz le róla te? Önálló ember, hadd döntse el ő, kivel és melyik országban szeretne élni.

Szünet.

TAMÁS: Jobb, ha elhúzol, mielőtt meg találnám ragadni azt a vizespoharat, és a torkod el találna vágódni tőle. 

PÉTER: Vizespohártól nem vágódik el az ember torka, TAMÁS.

TAMÁS: Egy próbát azért megér. (Felemeli a vizespoharat, és tesz két lépést PÉTER felé.)

PÉTER: Jó, jó. Leléptem.

Kimegy. TAMÁS leereszti a poharat. PÉTER visszalép.

Nem lehet, hogy a kénsavra gondoltál?

TAMÁS dühösen utánavágja a poharat, PÉTER eltűnik. Egy másik bejáraton belép ILDIKÓ.

ILDIKÓ: Többiek?

TAMÁS leroskad az egyik székbe.

TAMÁS: Nem bírom.

ILDIKÓ: Mi az?

TAMÁS: Nem csinálom ezt tovább. (A tenyerébe temeti az arcát, zokogni kezd.)

ILDIKÓ (odalép hozzá, aggódva megfogja a kezét): Na, semmi baj! Mi történt?

TAMÁS (pityereg): Tudom, hogy engem mindenki utál. De ilyet akkor se lehet. Velem nem. Direkt ki akar készíteni. Leléptem, ILDIKÓ, keress valaki mást!

ILDIKÓ: Mit hülyéskedsz? Két hét múlva bemutató.

TAMÁS: Utálj te is nyugodtan. Tudom, hogy utálsz. De én ezzel az alakkal… aki a FELESÉGemet…

ILDIKÓ: Ó, értem!

TAMÁS: Én vele nem lépek együtt színpadra.

ILDIKÓ (a két tenyerébe veszi TAMÁS arcát): Dehogyis utállak. Miről beszélsz?

Belép SZANDRA.

Na. Szeretlek.

SZANDRA megtorpan. ILDIKÓ nekinyomja a homlokát TAMÁS homlokának. SZANDRA ezt olyan szögből látja, hogy számára csókolózásnak tűnhet, ezért megfordul és kimegy.

Nézd, úgyis kell néhány apró változtatás a szövegben. Beleírok neked valamit, amitől jobban érzed magad. Oké? Próbáljuk ki! Ha nem tetszik, leléphetsz, de holnap ezt még próbáljuk ki. Oké?

Sötét.

 

3.

Ugyanaz a kép, mint az első jelenetben. FELESÉG és ÚJSÁGÍRÓ az asztalnál ülnek. Odalép hozzájuk PANNI.

PANNI (unottan): Mi legyen?

FELESÉG: Én egy kávét kérek. A FÉRJem meg egy csókot.

PANNI/ILDIKÓ nem érti.

ÚJSÁGÍRÓ: Én egy hosszúlépést. Milyen boruk van?

PANNI: Fehér.

ÚJSÁGÍRÓ: Rizling esetleg?

PANNI: Fehér.

ÚJSÁGÍRÓ: Jó, de az milyen?

PANNI (vállat von): Sárga.

ÚJSÁGÍRÓ: Köszönöm, jó lesz.

PANNI: Remélem is. (Indul.)

ÚJSÁGÍRÓ: Várjon csak! (PANNI megáll, ránéz) Fehér bor nincs véletlenül? Inkább abból kérnék. Ha van. (PANNI sóhajt egyet, majd kimegy. FELESÉGnek) Ennek meg mi baja?

FELESÉG: PANNI egy kurva.

ILDIKÓ (súgva kintről): Ne térjünk el a szövegtől!

ÚJSÁGÍRÓ: Ismeri?

FELESÉG: Még útszéli örömlány korából.

ILDIKÓ (súgva kintről): Nem ez a szöveg, bazdmeg!

ÚJSÁGÍRÓ: Öö… Szóval csak tavalyelőttről.

FELESÉG: Haha, bókolni, azt tud.

ÚJSÁGÍRÓ: Ha van kinek! Drága művésznő, nagyon köszönöm, hogy vállalja ezt az interjút!

FELESÉG: Higgye el, ez nekem fontos. Muszáj beszélnem ezekről, különben úgy érzem, megfulladok.

ÚJSÁGÍRÓ: Örülök, hogy egy színész végre kimondja, milyen a kultúrpolitika.

FELESÉG: Hát én kimondom: nem is olyan rossz! Leszámítva azt a pár sztálinista túlzást.

ÚJSÁGÍRÓ: Igen, vannak apró túlzások, de az irány, az jó.

FELESÉG: Egyesek azt hiszik, hogy az iránnyal van a baj, ez a mi bajaink kútforrása. Lehet valakinek bármilyen jó ízlése, bármilyen nagy műveltsége, akkor is tévedhet, amikor a pártot kritizálja. Ezért nem szabadna elhamarkodottan ítélni.

ÚJSÁGÍRÓ: Kire – vagy kikre – gondol pontosan?

FELESÉG: A FÉRJemre. Folyton a pártot szapulja.

ÚJSÁGÍRÓ: Ne mondja! Mekkora ökör!

FELESÉG: Pedig ő is párttag, akárcsak mi.

ÚJSÁGÍRÓ: Drága művésznő, maga sokkal jobbat érdemelne!

FELESÉG: Gyakran felteszem magamnak a kérdést: ki a felelős az én sematikus szexuális életemért? Ki a felelős azért a kártékony viselkedésért, amit nyugodtan hívhatunk házastársi terrornak? Gondolom, sejti a választ.

ÚJSÁGÍRÓ: Együttérzek, szépséges művésznő.

FELESÉG: Csak nem ez van maguknál is otthon?

ÚJSÁGÍRÓ: Ó, én facér vagyok.

FELESÉG: Én meg odavagyok a facér… De hogyhogy egy ilyen férfi, mint maga, egyedülálló?

ÚJSÁGÍRÓ: A párom nem bírta elviselni, hogy túl jó vagyok az ágyban.

FELESÉG: Ah!

ÚJSÁGÍRÓ: A munkámmal is folyton kifogásai voltak. Propagandistának tartott, csak mert központilag irányított sajtóban dolgozom.

FELESÉG: Micsoda ostoba liba!

ÚJSÁGÍRÓ: Igen, folyton ezen lovagolt.

FELESÉG: Én egész máson lovagoltam volna.

ÚJSÁGÍRÓ: Mondtam is neki: szívem, ez mindig is így volt. A sajtószabadság Magyarországon azt jelenti, hogy azt írjuk meg, amit szabad. Egyébként a felszólalásomban is erről fogok beszélni. Elmondom, hogy jogunkban áll elvárni, hogy fentről kijelöljék, min gondolkodhatunk, és mit bírálhatunk. Enélkül az élet egy fabatkát sem ér!

FELESÉG (ezalatt egyre inkább izgalomba jön): Egyetértek. De hol fogja ezeket elmondani?

ÚJSÁGÍRÓ: Hallott már a Petőfi Körről?

FELESÉG: Nem.

ÚJSÁGÍRÓ: Jöjjön el a jövő heti gyűlésünkre! ÚJSÁGÍRÓk, történészek, tanárok vagyunk, Nagy Imre-pártiak, és ki akarjuk mondani, hogy bár nem kell nagyobb sajtószabadság, és a kultúrpolitika is sokkal jobb, mint Horthy idején, ugyanakkor az országot bizonyos elvtársak rossz irányba vezetik. Elfogadhatatlan, hogy ma, 1956 tavaszán még mindig ott tartunk, mint a sztálinizmus idején.

FELESÉG: Tudja, én hosszú ideig tiszteltem, becsültem Rákosi elvtársat. De az a véleményem, hogy a párt érdeke lenne, ha lemondana.

ÚJSÁGÍRÓ: Úgy van. Erre a fajta szabadságra van szükségünk, nem sajtószabadságra: Rákositól kell megszabadulni!

Mostanra FELESÉG már rámászott ÚJSÁGÍRÓra. Betoppan FÉRJ.

FÉRJ: Tudtam!

FELESÉG (úgy tesz, mintha ÚJSÁGÍRÓ válláról söpörne le valami szöszt, majd visszaül a helyére): Mit keresel itt, drágám?

ÚJSÁGÍRÓ: A kedves FÉRJe?

FÉRJ: Meglátja, mennyire vagyok kedves, amikor felkenem a falra! Ki a fene maga?!

FELESÉG: Mi ez a modor, drágám?

FÉRJ: Ne drágámozz, drágám! Szóval vele találkozgatsz.

FELESÉG: Elment az eszed?! Most találkoztunk először.

FÉRJ: Hogy vagy képes megcsalni egy ilyen gigerli majommal?

ÚJSÁGÍRÓ (talpra szökken): Teljesen rosszul látja!

FÉRJ: Nem látom rosszul, maga igenis egy gigerli majom! (Lekever ÚJSÁGÍRÓnak egy pofont.)

ÚJSÁGÍRÓ: De kérem! Én csak interjút készítek a művésznővel!

FÉRJ: Interjút? Akkor hol a notesze meg a tolla?

Lekever még egy pofont, nagyobbat, mint az előző. ÚJSÁGÍRÓ szívesen visszaütne, de visszafogja magát. Helyreigazítja az állkapcsát.

ÚJSÁGÍRÓ: Még nem vettem elő.

FÉRJ: Tudom én, mit akart maga elővenni!

Lekever ÚJSÁGÍRÓnak egy hatalmas pofont, aki átrepül az asztalon, és beesik az asztal mögé.

FELESÉG: Hagyd abba! (Felsegíti ÚJSÁGÍRÓt. Közben simogatja, és tüntetően néz FÉRJre.) 

Jön PANNI egy tálcával, rajta két fröccs.

PANNI: Igazat mond az elvtárs: interjúzni akart. Eredetileg.

FÉRJ: Parancsol?

PANNI (unottan): T. A., a Szabad Nép szerkesztője 16 óra 3 perckor találkozott M. Á. színművésznővel interjú lebonyolításának céljából, és némi akadékoskodás után fehérbor fröccs elfogyasztása mellett döntött. Kiderült, hogy kettejük politikai nézetei egyezést mutatnak, és mindketten Rákosi elvtárs lemondását szorgalmazzák.

FÉRJ: Mi? Megőrültek?! Rendszerellenes tanácskozás egy presszóban?!

PANNI: Ami engem illet… (Inti, hogy cipzár van a száján) De csendesebben, ha kérhetem! Nem akarok bajt.

Mindhárman bólogatnak. PANNI távozik.

ÚJSÁGÍRÓ: Nem rendszerellenes tanácskozást folytattunk, csak beszélgettünk a személyi kultuszról.

FÉRJ: A személyi kultusz, az valami szörnyűséges átok: egyetlen ember gondolatai parancsolnak kilencmilliónak… Milyen mérhetetlen szakadékai nyílnak így a tévedésnek, a hibának, a bűnnek!

ÚJSÁGÍRÓ: Ugye? Jöjjön el a Petőfi Körbe, és mondja el!

FÉRJ: Hogy én? Nem őrültem meg.

FELESÉG: De igen, drágám. Ne csak nekem panaszkodj.

FÉRJ: Az a baj, hogy pár ezer ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra jár, kiadja keservét, és megnyugszik, mert visszanyerte szólásszabadságát, és vele együtt a reményeit is. Puffogtatjuk szavainkat, és nem vesszük észre, azok csak szavak maradnak, és semmi sem változik. Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik, mert ha a kazánban túlságosan megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet.

ÚJSÁGÍRÓ: De együtt csinálhatnánk akkora gőzt, hogy robbanjon az a kazán! Nem vágyik… békére?

FÉRJ: De.

Lekever ÚJSÁGÍRÓnak egy pofont, és kimegy. ÚJSÁGÍRÓ a pofontól ismét földre kerül.

ILDIKÓ: Oké, tizenöt perc szünet!

PÉTER lassan feltápászkodik, és Szandrával együtt kimennek. Jön ENDRE.

ENDRE: ILDIKÓ…

ILDIKÓ: Sokkal jobb lett, ugye?

ENDRE: Baj van.

ILDIKÓ: Mi az?

ENDRE: Belenézett egy szerkesztő az M1-től.

ILDIKÓ: A jelenetbe? Mikor?

Körülnéz.

ENDRE: Most. Ne keresd, már elment.

ILDIKÓ: Minek jött ide?

ENDRE: Megnézni, hogy leadhat-e ebből részletet a tévé. Szóval megnézte, és azt mondja, hogy ez így nem kerülhet a miniszterelnök szeme elé.

ILDIKÓ: Elvégeztem a változtatásokat, amiket kértél, nem? Rekordidő alatt. És nemcsak ezen a két jeleneten, hanem a teljes szövegen.

ENDRE: Igen, és köszönöm, hogy megtetted.

ILDIKÓ: Akkor meg? Közöld vele, hogy feldughatja magának a véleményét.

ENDRE: Ez nem egyszerűen vélemény.

ILDIKÓ: Akkor mi? Ő rendezi az előadást? Hívhatom én is Erős Antóniát, hogy vezesse helyetted a színházat?

ENDRE: Továbbra is te vagy a rendező, és korlátlan művészi szabadságot élvezel – bizonyos korlátok között. De sajnos az előadás ebben a formában igencsak sértő, és ezt figyelembe kell vennünk.

ILDIKÓ: Sértő? Kire nézve?

ENDRE: Túlságosan evidens, hogy kire gondolunk, amikor Rákosit mondunk.

ILDIKÓ: Igen: Rákosira.

ENDRE: Nem, ILDIKÓ, nem Rákosira, hanem valaki másra, és az a valaki más nagyon rossz néven venné ezt az igazságtalan összehasonlítást.

ILDIKÓ: Esküszöm neked, hogy én kizárólag Rákosira gondoltam!

ENDRE: Nem az számít, hogy te mire gondoltál, hanem hogy ők mire gondolnak, hogy te mire gondoltál. Úgyhogy arra kérlek, írd át úgy, hogy a szereplők ne legyenek Rákosi-ellenesek. Jó? És kapjon nagyobb hangsúlyt a béke, meg hogy jó itt élni.

ILDIKÓ: Tudod, hogy ’56-ról szól a darab, ugye?

ENDRE: Én is azt szeretném, hogy ’56-ról szóljon. És ne legyenek párhuzamok a jelennel.

ILDIKÓ: Ami nem szól a jelenről, az múzeum. Színházat akarsz, vagy múzeumot?

ENDRE: Hidd el, hogy az áthallások a jelennel csak rontanak a művészi színvonalon. Ahhoz, hogy száz év múlva is érvényes legyen a darab, ahhoz ki kell venni belőle mindent, aminek aktuálpolitikai felhangja van. 

ILDIKÓ: Nem lett volna egyszerűbb, ha a Micimackót állítjuk színpadra?

ENDRE: Egy kövér medvéről, akinek kicsüng a hasa, és az ajtót hibáztatja, amiért beszorult? Légy észnél!

ILDIKÓ (sóhajt): Igaz.

ENDRE: Akkor írd át, kérlek, ezt az apróságot. Jó?

ILDIKÓ: Ezt az apróságot? Hogyne. Vagy esetleg írhatnék helyette egy háromfelvonásos operát. Ezt tudnám még javasolni. Szeretnéd, hogy írjak holnapra egy háromfelvonásos operát?

ENDRE: Egyelőre ne. Csak azt, amit megbeszéltünk. (Indul, majd megáll) Ja, és az a rengeteg duma, hogy nem kell szabad sajtó, az kontraproduktív, félreérthető. Dobd ki azokat a mondatokat, jó? Köszi! Meg a szexualitást is. (Indul, majd megáll) Még annyi, hogy sajnos hosszú is. Rövidítsd a negyedére! Ne untassuk a mi… közönségünket. TAMÁS szövegét például ki lehet húzni. Jó? Köszi! (Kisiet.)

ILDIKÓ széttárja a kezét.

 

4.

SZANDRA és TAMÁS a színészbüfében egy asztalnál, PÉTER távolabb.

TAMÁS: Jobban szeretem, amikor teljesen át van írva egy szöveg. Amikor csak egy kicsit van átírva, akkor keverem a korábbi verzióval. 

SZANDRA: ILDIKÓnak panaszkodj. Biztos megvigasztal.

TAMÁS (sóhajt): Csak annyi, hogy összezavar a dolog. Hiába koncentrálok. Fáraszt!

SZANDRA: Ha fáradt vagy, ILDIKÓ biztos szívesen megmasszíroz.

TAMÁS: Százszor mondtam, hogy nem történt semmi!

SZANDRA: Aha, semmi. Nem is smároltatok, meg ilyenek.

TAMÁS: Egyáltalán nem smároltunk!

SZANDRA: Aha! Én is úgy láttam.

TAMÁS: Rossz szögből láttad. ILDIKÓ akkor se smárolna velem, ha vennék neki egy Ferrarit.

SZANDRA: Miért, inkább a Porschét szereti?

TAMÁS: Nem, hanem mert ő egy tisztességes valaki. És konfliktuskerülő. Egy jellemes… egy… egy nagyszerű emberi lény.

SZANDRA: Dicsérd még, kérlek, előttem! Az ilyesmit minden nő imádja hallani.

Belép ILDIKÓ.

ILDIKÓ: TAMÁS, tudnál jönni egy percre?

SZANDRA: Hogyne tudna!

TAMÁS (ILDIKÓnak): Öö… Itt nem jó?

ILDIKÓ: Meg akarok beszélni valamit a szövegeddel kapcsolatban. Gyere már!

SZANDRA: Mindjárt jön. (Odalép TAMÁShoz, és lesmárolja. Nagyon hosszan) Mehetsz! (TAMÁS enyhén kóvályogva elindul. Kimennek ILDIKÓval. PÉTERnek) Ez elveszi a kedvüket a rosszalkodástól.

PÉTER: Ja. Az az egyik eshetőség.

SZANDRA: Miért, mi a másik?

PÉTER: Az, hogy most jól beindítottad a pasit, aztán elküldted egy nőhöz.

SZANDRA: Francba! Áhh! Annyira szar, hogy az egyik percben ő az, aki halálosan féltékeny, a másikban meg én!

PÉTER: Nézd a jó oldalát!

SZANDRA: Ennek mi a jó oldala?

PÉTER: Fogalmam sincs, de te mindig meglátod az ilyesmit.

SZANDRA: Annyira utáltam, ahogy viselkedett. Arra gondoltam, hogy bosszúból össze kéne jönnöm veled.

PÉTER: Nem mondtam volna nemet.

SZANDRA: Tényleg?

PÉTER: Mindig is vonzottál.

SZANDRA: Aranyos vagy.

PÉTER: Aranyos. Ezt minden pasi imádja hallani.

SZANDRA: Bocs, de ez a helyzet ráébresztett, hogy mennyire szeretem TAMÁSt. Félek a költözéstől, de legalább mindent a nulláról fogunk kezdeni, tiszta lappal, és ez hátha jót tesz majd a kapcsolatunknak is.

PÉTER: Tudod, mi fog még jót tenni? Ha odatesszük magunkat, és csinálunk ebből egy fasza, bátor előadást. A közös siker, az összemelegít titeket. Úgyhogy gyere, és pörköljünk oda ezeknek!

SZANDRA: Igazad van! Pörköljünk oda nekik!

 

5.

Ugyanaz a kép, mint az első jelenetben. FELESÉG és ÚJSÁGÍRÓ az asztalnál ülnek. Odalép hozzájuk PANNI.

PANNI: Szabadság, elvtársak!

FELESÉG: Szabadság! Én egy kávét kérek.

ÚJSÁGÍRÓ: Én egy hosszúlépést. Bármilyen szőlőfajtából, amit szocialista hazánk hős borászai fáradságos munkával megtermeltek, hogy a gyöngyöző nedűt kortyolgatva megtapasztalhassuk, mennyire jó itt élni!

PANNI: Máris.

Kimegy.

ÚJSÁGÍRÓ: Drága művésznő, nagyon köszönöm, hogy vállalja ezt az interjút!

FELESÉG: Higgye el, ez nekem fontos. Muszáj beszélnem ezekről a dolgokról.

ÚJSÁGÍRÓ: Örülök, hogy egy színész végre kimondja, milyen a kultúrpolitika.

FELESÉG: Hát én kimondom: egyszerűen fantasztikus! Bölcs vezetőinknek hála, friss szellő járja át a kultúrát, és minden területét szocialista szellemben rendezi át.

ÚJSÁGÍRÓ: Különösen egy vezetőnek lehetünk ezért hálásak.

FELESÉG: Így igaz. Jó az ízlése, nagy a műveltsége, és tévedhetetlen.

ÚJSÁGÍRÓ: Kire gondolunk?

FELESÉG: Rákosi Mátyásra!

ÚJSÁGÍRÓ: Rákosi Mátyásra!

FELESÉG: Ah, midőn ezt a nevet hallom, elönt a forróság!

ÚJSÁGÍRÓ: Engem is. Hallott már a Petőfi Körről?

FELESÉG: Nem.

ÚJSÁGÍRÓ: Nagyon helyes! Ellenforradalmi érzelmű suttyók, Nagy Imrét szeretnék népi demokráciánk élére. Messzire kerülje őket, ha békét akar!

FELESÉG: Még szép, hogy békét akarok! Hiszen dolgozó népünk létérdeke a béke! Rákosi Mátyás minden erőfeszítése arra irányul, hogy nemzetközi szinten is bátor harcot vívjon a béke megőrzéséért!

ÚJSÁGÍRÓ: Szerencsére jó kezekben van a béke ügye: a hatalmas Szovjetuniónak és bölcs vezérének, a magyarság nagy barátjának kezében!

Betoppan FÉRJ. Megjelenik PANNI is.

FÉRJ: Szabadság, elvtársak!

ÚJSÁGÍRÓ: Szabadság!

FÉRJ: Éljen Rákosi Mátyás!

FELESÉG és ÚJSÁGÍRÓ felpattannak.

Mind: Éljen Rákosi Mátyás!

Közösen elénekelnek egy munkásmozgalmi dalt (pl. A párttal, a néppel).

VÉGE

 

 

2020

Szereplők:

SZALACSI ZITA, feleség

SZALAC SI BÁLINT, férj

SZALACSI ZALÁN, fiú, tizennyolc éves

POZSONYI ADÉL, feleség

POZSONYI KONRÁD, férj

 

1.

Előkelő budapesti lakás nappalija 2020 januárjában, szombaton. Modern berendezés. Balra ajtó a konyhába, jobbra bejárat, hátul járás az emeletre. A falon egy feszület és egy festmény pusztával, gémeskúttal. BÁLINT az asztalnál ül, pötyög egy laptopon, közben kávét iszik. Érkezik ZITA egy bögre teával, dühösen leteszi BÁLINT elé.

ZITA: Parancsolj!

BÁLINT: Mi ez?

ZITA: A tea, amit kértél.

BÁLINT: De mért kell így odaizélni?

ZITA: Nem izéltem oda.

BÁLINT: Csak majd’ beszakadt az asztal. Valami baj van?

ZITA: Á!

BÁLINT: Mi történt?

ZITA: Semmi.

BÁLINT (a teásbögre felé nyúl): Na, várjunk csak, én nem is kértem… Én kávézásba’ vagyok. (Eszébe jut) Te kértél teát!

ZITA: Másfél órával ezelőtt!

BÁLINT: Ó! Az igazság az, hogy teljes egészében kiment a…

ZITA: Tényleg?

BÁLINT (a laptopjára mutat, és lecsukja a fedelét): Hülye ügyfél itt írogat, hogy ez kell, az kell… (Felemeli a bögrét ZITA felé) Figyelj! Kéred?

ZITA dühösen elindul kifelé. BÁLINT leteszi a bögrét és utána indul.

Várjál már! Most haragszol? (Szünet) Este elviszlek vacsorázni, mit szólsz?

ZITA: Hogy mit csinálsz?

BÁLINT: Kárpótlásképpen a teázással kapcsolatos izére. Oda megyünk, ahova a szíved diktálja. Nem muszáj Budapest, lehet vidéken is, vagy máshol.

ZITA: Aha, és Pozsonyiékkal mi lesz?

BÁLINT: Ú, ma estére hívtuk Pozsonyiékat!

ZITA: -tuk? Te hívtad meg Pozsonyiékat.

BÁLINT: Emlékeim szerint együtt csináltuk.

ZITA: Tudod, mit csináltunk együtt? A fiunkat. Zalánkát csináltuk együtt. A Pozsonyi házaspár meghívását, BÁLINT, azt egyedül hoztad össze.

BÁLINT: Hogyhogy egyedül? Te kezdtél el ujjongani, amikor kiderült, hogy csak három utcára laknak.

ZITA: Nem ujjongtam.

BÁLINT: És mondtad nekik, hogy fussunk össze valamikor.

ZITA: Valamikor! Te viszont rögtön rávágtad, hogy „holnap gyertek át vacsorára”. Mintha nem lenne még 364 nap az évben. Így hogy a fenébe lehet felkészülni belőlük?

BÁLINT: Felkészülni. Mi ez, történelemóra? Ők csak a Pozsonyi házaspár, mama, nem a Pozsonyi csata.

ZITA: Szinte semmit nem tudunk róluk, de tíz perc után meghívod őket. Ha még öt percet töltünk velük, mit csinálsz, rájuk iratod a házat?

BÁLINT: Lerobbantunk a januári havazásban, a semmi közepén, egyedül ők álltak meg. Áthívtak melegedni az autójukba. 

ZITA: És?

BÁLINT: 2020-ban ez nagyon nagy szó! Ezek jó emberek…

ZITA: Igen?

BÁLINT: …okos emberek… Mért? Egyetemen tanítanak.

ZITA (lesajnálóan): Az SZFÉ-n.

BÁLINT: Hol?

ZITA: Színház- és Filmművészeti Egyetem.

BÁLINT: Ott.

ZITA: És az szerinted jó?

BÁLINT: Ne gyere már azzal, hogy mi lentről jövünk, meg hogy nem való nekünk az értelmiségi társaság. Más idők fújnak. Nem nekünk kell felzárkózni, ugyanis mi vagyunk fenn. A kultúremberekhez mi csak lezárkózni tudunk.

ZITA: Nem ez a baj, hanem hogy tényleg ilyen emberekkel akarunk vacsorázni?

BÁLINT: Nem értem, miről beszélsz.

ZITA: Arról, hogy ezek liberálisok!

BÁLINT (ledöbben): Most viccelsz.

ZITA: Mi, nem vetted észre?

BÁLINT: Egyetemen vannak vezető izében, mégis liberálisok?

ZITA: Klubrádió szólt az autójukban!

BÁLINT: Nem is hallottam.

ZITA: De azt azért hallottad, hogy valami nagykutyák az SZFÉ-n, nem?

BÁLINT: És abból kellett volna leszűrnöm a nagy következtetést?

ZITA: BÁLINT, az SZFÉ egy liberális kultúr-Szodoma.

BÁLINT: Egy mi?

ZITA: Egy keresztényellenes drogfertő, egy nemzetietlen dzsenderkupleráj, egy… egy…

BÁLINT: Tehát ezek ketten Soros-katonák.

ZITA: Igen, és csak azért hívtak át melegedni, hogy elhitessék, mennyire jófejek, pedig valójában gyűlölik a magyarságot.

BÁLINT: Hát ezt tényleg elrontottam. Lefújjuk a vacsorát!

ZITA: Helyes.

BÁLINT (előveszi a telefonját): Mekkora szemetek! Csak azért segítenek, hogy azt higgyük, segítenek.

Jön Zalán az emeletről.

ZALÁN: Sziasztok! Elmentem. Későn jövök. Vagy még később. (Indul jobbra, a bejárat felé.)

ZITA: Zalánka, várj! Hova mész?

ZALÁN (visszalép): Barátomhoz. (Indul.)

ZITA: Várj! Ki az?

ZALÁN: Nem mindegy? Barátom és kész.

ZITA: Jó, de mondd csak, ő egy… olyan barát?

ZALÁN: Igen. Olyan.

ZITA és BÁLINT mosolyogva összenéznek: végre barátnője van.

BÁLINT: Hála a Jóistennek!

ZALÁN: Minek örültök ennyire?

BÁLINT: Hát hogy végre egy olyan barátodhoz mész.

ZALÁN: Igen, egy olyan barátomhoz megyek. Miért? 

BÁLINT: Már azt hittük, hogy neked sosem lesz olyan barátod. Akihez mész.

ZITA: És hol lakik ez a te olyan barátod?

ZALÁN: Pesten.

ZITA: Jó, de hol?

ZALÁN: Népszínház utca 22. Kapucsengő, majd föl a lépcsőn, jobbra ott a lift, lifttel föl a harmadikra, utána le a lépcsőn, mert félemeleten áll meg, onnan ki a gangra, és ott balra. Adjak esetleg leírást a padlócsempéjükről is?

BÁLINT: A szüleivel lakik?

ZALÁN: Nem.

BÁLINT: Nem? Mért, hány éves a kishölgy?

ZALÁN: Nem hölgy. Úr.

ZITA: Mi? Azt mondtad, hogy ő olyan barát.

ZALÁN: Igen. Meleg.

BÁLINT: Bassza meg!

ZITA és BÁLINT összeomlik.

ZALÁN: Most mi a baj?

BÁLINT: Mióta?

ZALÁN: Vagyunk barátok? Két hete sincs. Szilveszterkor ismertem meg.

BÁLINT: Mióta tudod, hogy… a művészbejárót kedveled? 

ZALÁN: Mi?

ZITA: Mióta vagy meleg, Zalánkám?

ZALÁN: De hát nem én vagyok a meleg. Ő a meleg.

BÁLINT: Te nem vagy az?

ZALÁN: Nem.

BÁLINT: Hála a Jóistennek!

ZITA és BÁLINT boldog.

ZALÁN: Miért örültök ennyire, hogy ő meleg?

ZITA: Akkor hát csak egy barátodhoz mész!

ZALÁN: Igen, és ezt már elmondtuk hétszer. Ha szeretnétek még párszor elismételni, én nem ellenzem, de most már tényleg mennem kell.

ZITA: Várj! Ha ő nem olyan barátod, vagyis de, olyan barátod, csak nem neked, vagyis neked, csak te nem vagy olyan, és ez az egész nem egy párkapcsolat, mint ahogy mi hittük, akkor mi ez a bejelentés, hogy későn jössz? Miért jössz későn?

ZALÁN: Mert felkészítőt tart, és nem tudom, mikor végzünk.

BÁLINT: Mire készít fel?

ZALÁN: Egyetemre.

BÁLINT: Nem is mondtad, hogy egyetemre akarsz menni.

ZITA: Milyen egyetemre szeretnél menni, Zalánkám?

ZALÁN: Az SZFÉ-re.

BÁLINT: Bassza meg!

ZALÁN: Mi az?

ZITA: És ki ez a meleg úr, aki felkészít téged?

ZALÁN: Színész. Úgysem ismeritek. (Indulna.)

BÁLINT: Várj, fiam! Biztos, hogy jó ötlet egy ilyen… hőmérsékletű emberhez járni?

ZALÁN: Miért?

BÁLINT: Nagyon nem lenne jó, ha utána te is…

ZALÁN: Apa, a melegség nem olyan, hogy elkapod a 4-es 6-oson, és mire hazaérsz, meleg vagy.

BÁLINT: Jó, hát… nekem semmi bajom ezekkel… amíg a négy fal között… csak engem hagyjanak ki.

ZALÁN: Kösz, hogy szólsz, mert szex közben folyton mondogatják, hogy be kéne vonni SZALAC SI BÁLINT építőipari vállalkozót is, de most szólok neki, hogy felejtsenek el. (Indul.)

BÁLINT: Várj! Öö… Miért pont az SZFÉ-re akarsz felvételizni? Annyi más hely van, ahol ugyanolyan értelmetlen diplomát kaphatsz.

ZALÁN: Eddig valahogy nem érdekelt titeket, hogy mit szeretnék, de ha már rákérdeztél: azért megyek oda, mert ez a legnagyobb álmom.

ZITA: A legnagyobb… álmod?

ZALÁN: Igen, anya. Legnagyobb álmom, hogy színész legyek, és mindent meg fogok tenni érte. Csá! (Kimegy.)

BÁLINT és ZITA hosszan néznek maguk elé.

BÁLINT: Rohadt élet! Minek akar ez egyetemre menni?

ZITA: Nem tudom.

BÁLINT: Hogy a Szalacsi Bunker Zrt. igazgatójának fiából színész legyen? Azon a dzsender-fertőzött egyetemen? Ezt nem engedhetjük, mama!

ZITA: Ez a legnagyobb álma – hallottad. Emlékszel, mi történt legutóbb, amikor nem teljesült a legnagyobb álma.

BÁLINT: Emlékszem.

ZITA: Amikor nem nyert helyezést a zalaegerszegi kosárfonó táborban.

BÁLINT: Emlékszem.

ZITA: Be kell jutnia. Az egészsége érdekében. 

BÁLINT (kelletlenül): Igen.

ZITA: Segítenünk kell neki, BÁLINT. És azt is tudjuk, hogyan. Ilyen mázlink ritkán van. (Imára kulcsolt kézzel) Köszönjük meg a Fennvalónak!

BÁLINT: Jó. (Imára kulcsolt kézzel) Mit?

ZITA: Ma eljönnek hozzánk azok, akiken a felvételije múlhat.

BÁLINT (leereszti a kezét): Azt nem mondjuk le?

ZITA: Nem.

BÁLINT: Hanem?

ZITA: Hanem ellenkezőleg.

BÁLINT: A nem lemondás ellentéte nem a lemondás?

ZITA: Vacsora lesz, BÁLINT.

BÁLINT: Inkább vegyünk nekik valami izét, mittudom, egy autót. Az elég lesz, nem kell még vacsora is.

ZITA: Nem jó ötlet.

BÁLINT: Mért, mindenki megvehető.

ZITA: És ha mégsem? Akkor lőttek Zalánka felvételijének.

BÁLINT: Jó, hát akkor… Nem tudom.

ZITA: Én tudom. Meggyőzzük őket. És ezt csak egyféleképpen tudjuk megtenni: ha ma este eljátsszuk, hogy liberálisok vagyunk.

Szünet.

BÁLINT: Szó nem lehet róla!

ZITA: Meg kell tennünk a fiunkért.

BÁLINT: Nem! Találunk jobb megoldást.

ZITA: Akkor tessék, találj! Hallgatlak.

BÁLINT (hosszan gondolkodik, nem jut eszébe semmi): De hát azt sem tudjuk, milyen egy igazi libsi. Nekünk csak normális barátaink vannak.

ZITA: A legfontosabbakat azért tudjuk róluk.

BÁLINT: Mit?

ZITA: Hogy gyűlölik a Viktort meg a nemzeti kormányt. Szerintem ezt el tudjuk játszani.

BÁLINT: Elég sajnos, hogy ilyeneket kell játszani. Tegyek úgy, mintha gyűlölném azt, akinek hálás a szívem csücske? Megver érte az Isten.

ZITA: A Jóisten látni fogja, hogy a szívünkben továbbra is ő a mi drága jótevő miniszterelnökünk, és csak a szánkban lesz belőle egy nagy szar.

Szünet.

BÁLINT (gondolkodik): De ha ezt megtesszük, fel kell készülnünk.

ZITA: Nem ezt mondtam én is?

BÁLINT: Oké, hol kezdjük?

ZITA: Nézzük csak. Mi jut az eszedbe, amikor meghallod azt a szót, hogy „liberális”?

BÁLINT: Azt most inkább nem mondom ki.

ZITA: Látod? Ez az egyik. Egy liberális mindent kimond, ha kritizálni kell. Mert nem tisztel senkit. 

BÁLINT: Igen, és gyűlöl mindent, ami magyar.

ZITA: Viszont imádja az arabokat. Amit egy arab csinál, az mindig jó és helyes. 

BÁLINT: Bezzeg, amit mi csinálunk, az rasszizmus. Meg nácionizmus.

ZITA: Igen. Hirdetik a toleranciát, de közben meg nem tolerálják sem a mások véleményét, sem a laktózt, sem a glutént.

BÁLINT: Sem a hagyományt. A vallás, az nekik vicc. Kivéve persze az arabok vallását.

ZITA: Drogoznak, mint az állat. Mi van még?

BÁLINT: Trágárok, -rak. Rondán beszélnek egymással.

ZITA: De nem azért, mert szidják egymást, hanem mert nekik ez a szeretetnyelvük. És közben nyomatják ezt a píszí-beszédet.

BÁLINT: Na most, itt lehet, hogy lesz egy kis gond. Honnan tudjuk, hogy amit mondunk, az píszí?

ZITA: Hát ö… ha valaki nem olyan, mint mi, azt körül kell írni. A béna nem béna, hanem fogyatékkal élő személy. Mindig azt kell mondani, hogy valamivel élő személy. Érted?

BÁLINT: Például a hulla, az egy életfunkciók nélkül élő személy.

ZITA: Olyasmi. Így jelezzük, hogy mennyire toleránsak vagyunk. Menni fog?

BÁLINT: Most, hogy Zalán majdnem buzi lett, én nagyon toleráns vagyok.

ZITA: Ilyen szót nem használhatsz! És nem mondhatsz sem cigányt, sem négert!

BÁLINT: Tudom, mama. Ne aggódj, ma este imádni fogok minden… naptej nélkül élő személyt.

ZITA: Jó, de ez az LMBTQ dolog nagyon fontos, nehogy elrontsd nekem! Ezeknél nincsen férfi meg nő, hanem mindenki a spektrumon van.

BÁLINT (nem érti): A tévében?

ZITA: BÁLINT. Emlékszel, amikor a Gézu legénybúcsúja után azt mondtad, úgy lerészegedtél, hogy azt sem tudtad, fiú vagy-e, vagy lány?

BÁLINT: Igen.

ZITA: Na, ők ezzel minden áldott nap így vannak. És ezt egyfolytában reklámozzák.

BÁLINT: Megértettem. 

ZITA: Ráadásul, ha egy gyerek át akar alakulni – mondjuk fiúból lánnyá –, akkor nemátalakító műtétre küldik.

BÁLINT: Nem? Akkor micsodára?

ZITA: Mondom: nemátalakító műtétre.

BÁLINT: Hanem?

ZITA: Mit hanem?

BÁLINT: Hát hogy mire küldik.

ZITA: Nemátalakító műtétre!

BÁLINT: De akkor mire?! Titok, vagy mi a lófasz?! (Szünet) Látod, kihoztad belőlem a liberálist.

ZITA: Helyes. 

Sötét.

 

2.

Este. ADÉL és KONRÁD Szalacsiék kapuja előtt, KONRÁD kezében egy boros ajándéktasak.

KONRÁD: Ismételjük át.

ADÉL: Miért kell átismételni?

KONRÁD: Mert sosem bírsz ragaszkodni a tervhez. Megbeszéltük, hogy nem késünk. Erre mit csinálsz? Hagyod, hogy indulás előtt megkívánjalak. Úgyhogy ismétlés, tessék!

ADÉL: Jó. Tehát vacsora közben te megvágod az ujjad… Rosszul leszel a vér látványától, elájulsz…

KONRÁD: Igen.

ADÉL: Ha finom a kaja, akkor a legvégén ájulsz el, ha meg nem, akkor már az első falatoknál…

KONRÁD: Igen.

ADÉL: Én felrázlak, elmondom a házigazdáknak, hogy ilyenkor le kell feküdnöd, és hazamegyünk.

KONRÁD: Igen. Akkor hát… színpadra!

Be akar csengetni, ADÉL megállítja.

ADÉL: Várj! És ha úgy alakul, hogy nem akarunk korán hazamenni? Mi van, ha jól érezzük magunkat?

KONRÁD: Ezekkel?

ADÉL: Miért? Aranyos emberek.

KONRÁD: Nem láttad, milyen kocsijuk van? Akkora, hogy három kisautó kering körülötte ellipszis pályán. Biztos valami maffiózók. Franc akart jönni, csak neked rögtön rá kell vágni a másnapi meghívásra, hogy „jaj de jó, jövünk!”. Mintha nem lenne még 364 nap egy évben.

ADÉL: Olyan ritkán mozdulunk ki.

KONRÁD: Hétfőig meg kell írnom két opponensi véleményt, de téged persze nem érdekel, mennyi dolgom van.

ADÉL: Mindig sok dolgunk van. Néha megérdemlünk egy kis kikapcsolódást.

KONRÁD: De én nem szeretek kikapcsolódni! Legutóbb, amikor kikapcsolódtam, olyan ideges lettem, hogy több cigit szívtam el, mint amikor dohányoztam.

ADÉL: Jó, de ne én ájuljak el inkább?

KONRÁD: Én hozom az áldozatot, én vagdosom szét az ujjam, és te akarod learatni a babérokat?

ADÉL: Nem, csak talán hihetőbb, ha én csinálom.

KONRÁD: Mekkora klisé már, hogy egy nő elájul! Színésznőként tudhatnád. Fél drámairodalom tele van fölöslegesen elájuló nőkkel. Persze, a szerző életében nem látott még elájuló nőt, de beleírja. Mindent nekünk, rendezőknek kell helyrehozni. Nem is értem, hogy bírt a színház kétezer évig működni nélkülünk.

ADÉL: Csak azért mondom, mert elég hitelesen el tudom játszani, hogy rosszul vagyok a vértől, ugyanis tényleg baromi rosszul vagyok a vértől.

KONRÁD: Ez is mekkora klisé. Nők, akik rosszul vannak a vértől, meg kis gyengék, meg szófogadók, mindig hallgatnak a nagy fehér, okos férfira, aki csak papol és papol, be nem áll a szája, csak úgy ömlik belőle a szó, miközben az elnyomott nő bólogat mellette, és egyetért vele. Borzasztó!

ADÉL: Egyetértek. Csak izgulok picit. Nem kellett volna mégis magunkkal hozni Biankát? Ő olyan jól csinálja az ájulást.

KONRÁD: Bianka? Legalább ilyenkor ne legyek vele egy légtérben. Ha még egy évig a nyakunkon marad, én felkötöm magam. Vagy őt. 

ADÉL: Én is. Vagy téged vagy őt.

KONRÁD: Ne feledd: első adandó alkalommal vér, paff, tipli.

ADÉL: Nem lehetne a második adandó alkalom?

KONRÁD: Nem. (Becsönget.)

Sötét.

 

3.

Szalacsiék nappalija, pár perccel később. Csöngetnek. Jön a konyhából BÁLINT és ZITA.

ZITA: Fenébe!

BÁLINT: Mi az?

ZITA (a falon levő feszületre mutat): Ha ezt meglátják, lebuktunk. Szedd le onnan!

BÁLINT: Nem lehet, mama.

ZITA: Mi az, hogy nem lehet?

BÁLINT: Oda van fúrva. (Próbálja kihúzni a falból, nem megy) Megvan! Nézd csak? (Megfordítja a keresztet, nagyjából fejjel lefelé) Ezeknek jó lesz így, nem?

ZITA: Hát…

Újabb csöngetés.

BÁLINT: Nem jó?

ZITA: Mindegy, hagyd! Gyere!

Az bejárathoz sietnek, kinyitják az ajtót, tessékeli befelé ADÉLt és KONRÁDot.

BÁLINT: Hohó! Gyertek csak! Erre!

Bejön ADÉL és KONRÁD mosolyogva. Meglátják a megfordított feszületet, értetlenül egymásra néznek. 

KONRÁD: Bocs a késésért.

ZITA: Ugyan. Örülünk, hogy itt vagytok, bazdmeg.

KONRÁD (átnyújtja BÁLINTnak az ajándékot): Nem elvitelre! Szigorúan ittfogyasztásra! 

BÁLINT (nézi az üveg címkéjét): Hm.

KONRÁD: Villányi. Nem szereted?

BÁLINT: De, hogyne! Kár, hogy… (Enyhe fintor) magyar.

KONRÁD: Miért? Ja, hogy benne lehet a keze egy oligarchának? Igazából nem érdekel. Ha jó a bor, nekem mindegy, hogy kinek a pincészete. Lehet a patás ördögé is (A feszület felé int), én megiszom.

BÁLINT az asztal mögé megy, és elkezdi kihúzni a dugót. Kínlódik.

ZITA: Foglaljatok helyet! 

Az asztalra mutat, odaülnek.

ADÉL (KONRÁDnak): Mondjuk, ha a Vidnyánszkyé lenne, nem innád meg azt a bort.

KONRÁD: Vidnyánszkynak nincsen borászata, szívem.

ADÉL: Most még nincs. De ha a jelenlegi címei mellé megkapja a Nemzeti Szőlészet és Borászat Nemzetstratégiai Jelentőségű Gasztrokulturális Nemzeti Programjának tanácsadói, kuratóriumi elnöki és nemzeti főborászmesteri címet, akkor már lenne pincészete is, és akkor nem innád meg.

KONRÁD: Nincs ilyen cím a világon, ADÉL, de ha lenne, és jó bort csinálna az Attila, akkor biztos lehetsz benne, hogy megkóstolnám.

ADÉL: Jól van.

KONRÁD: Mit „jól van”? Most mit „jól van”?

ADÉL: Nem te mondtad a minap, hogy ha megmarna egy csörgőkígyó, és Vidnyánszkynál lenne az ellenszer, te inkább a kínhalált választanád?

KONRÁD: Nem.

ADÉL: Mi az, hogy nem?

KONRÁD: Pápaszemes kobrát mondtam.

ADÉL (a házigazdáknak): Jaj, ne haragudjatok! Beszélünk itt összevissza, és közben fogalmunk sincs, hogy ti melyik oldalon… már hogy melyikkel szimpatizáltok…

BÁLINT: Én a csörgőkígyókat szeretem, de bírom a pápaszemes kobrát is.

ADÉL: Amúgy ital szempontból remélem, nem lőttünk nagyon mellé. Gondoltuk, a bort, azt kábé mindenki szereti.

ZITA: Köszönjük, nagyon szeretjük! Már ha laktóz- és gluténmentes.

KONRÁD (jóindulatúan mosolyog): Ez szerencsére az.

BÁLINT: Igazság szerint a magyar borokat annyira nem periferáljuk, mi főleg arab borokat szoktunk…

KONRÁD: Igen? Azokat sajnos nem ismerjük.

BÁLINT: Hogyhogy?

ADÉL: Azok nem ilyen édesek?

ZITA: Te vagy édes.

ADÉL: Hihi.

ZITA: Mindent szeretünk, ami arab. Ugye, BÁLINT?

BÁLINT: Aha. Arab borokat, arab számokat, mindent.

KONRÁD: Mutassatok egy arab bort!

BÁLINT: Sajnos most nincs, mert kurva nagy buli volt. Mindent megittunk, ami folyékony állapotos.

ZITA: Meg drogoztunk, mint az állat. Másnap annyira fájt mindenünk…

ADÉL: Hasis? Vagy komolyabb?

ZITA: Has is, fej is, minden fájt.

KONRÁD: Akkor legalább a nevét áruljátok el.

ZITA: Ö… jó. Ö… (Szünet) BÁLINT ismeri inkább ezeket az arab neveket.

KONRÁD: Ajánlj egy jó arab bort, BÁLINT. Mit vegyek legközelebb?

BÁLINT: Mondjuk van a… Például, ami nekem bejön, az a… több is van, az az igazság… hát leginkább a… (Köhint) Khm-khm-llah. 

KONRÁD: Még egyszer? Mi a neve?

BÁLINT (nyel, majd bátortalanul): Benyakallah.

KONRÁD: Megjegyeztük. (ADÉLnak) Megjegyezted, szívem?

ZITA (kedvesen): BÁLINT, mi a faszomat szerencsétlenkedsz már annyit azzal a szájbabaszott dugóval?

KONRÁD: Segítsek?

BÁLINT: Nem kell, kösz… (Szelíden magyaráz) Csak a kurva dugó bele van izélve ebbe a kurva baszásba.

KONRÁD: Ha már ilyen szakszerűen körülírtad a problémát, az lenne a javaslatom, hogy tekerj rá egy melegvizes kendőt. Az kilazítja.

BÁLINT: Tényleg?

KONRÁD: Nőknél, boroknál egyaránt beválik.

BÁLINT bólint, és kimegy az üveggel együtt.

ADÉL (Zitának): Amikor átültetek hozzánk melegedni, mi teledumáltuk a fejeteket, rólatok viszont kábé semmit nem tudunk. Mivel is foglalkoztok?

ZITA: Én épületeket tervezek. BÁLINT meg kivitelezi őket.

KONRÁD: Milyen épületek? Házak?

ZITA: Hát legutóbb, ami így nagyobb volt, az egy gazdasági épületegyüttes Hatvanpusztán.

KONRÁD: Az mit jelent, istállók?

ZITA: Van ott minden. Igazából elég unalmas, ti viszont művészek vagytok, rendező és színésznő, az nagyon izgalmas lehet!

ADÉL: Aha. Amikor nem kell fellépni vagy próbálni, meg amikor egyáltalán nem kell bemenni a színházba, olyankor tényleg egész jó.

ZITA: Nem mondod, hogy nem szeretitek.

ADÉL: Imádjuk, különben nem csinálnánk. Csak miközben szeretjük, nagyon tudjuk utálni.

ZITA: Te is, KONRÁD?

KONRÁD: Hogy utálom-e a rendezést? Dehogy.

ZITA: Akkor jó.

KONRÁD: Csak van ez a szépséghibája, hogy színészekkel vagy kénytelen dolgozni. Ha ezt nem számítjuk, meg a szar darabokat, meg a gyalázatos gázsit, meg a pszichopata színházigazgatókat, meg a fogalmatlan kritikusokat, meg a bizonytalan jövőt, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy van ennek a szakmának egy bája.

ZITA: Én mindig is olyan szerettem volna lenni, mint ti.

KONRÁD: Kiégett, kiábrándult, cinikus?

ADÉL: Minden rendszer által megszívatott?

ZITA: Nem. Művész. És a rendszerről én is tudnék mesélni.

ADÉL: Igen? Mesélj!

ZITA: Hát, tudnék.

KONRÁD: Rajta!

ADÉL: Hogy szól bele az életedbe? Mit gondolsz róla?

ZITA: Hogy mit gondolok…?

KONRÁD: Igen. Ma, 2020-ban te mit gondolsz a rendszerről.

Szünet.

ZITA (bátortalanul): Macskás fadísz.

ADÉL: Jó, de ezenkívül. Mit tapasztalsz a te szakmádban? Mert mi csak a miénket látjuk: hogy van egy bulldózer, aki széttúrja a magyar színházi életet. Nálatok mi van, mert mi azt nem látjuk.

ZITA: Jobb is. És az egyetem? Bírjátok?

KONRÁD: Tanítani mindketten szeretünk. Csak most inog az egész. Nagy változások jönnek.

ZITA: Az SZFÉ-n? Milyen változások?

BÁLINT (belép, kezében a bontott üveggel): Igazad volt, KONRÁD, működik! Jól hallom, hogy az SZFÉ-ről beszéltek? Remek! Mondtad nekik, mama, hogy Zalán is oda szeretne menni?

ZITA: Még nem. (Halkan) Ezt később kellett volna!

KONRÁD: Zalán? Ő a fiatok?

BÁLINT: Aha. De igazából még nincs eldöntve.

KONRÁD: Hogy az SZFÉ-re jön?

BÁLINT: Nem az, hanem hogy a fiunk-e. 

KONRÁD: Tessék?

BÁLINT: Lehet, hogy a lányunk. Vagy valami más a tévében.

ADÉL: Hol?

ZITA: A spektrumon.

BÁLINT: Amikor kicsi volt, direkt nem engedtük neki, hogy állva pisiljen, nehogy belekényszerüljön egyetlen nemi dzsenderbe. Mondtam is neki: „Zalánkám, ha lány akarsz lenni, csak szólj, és apád megoldja: nem lesz átalakító műtét!”

ADÉL: Nem? Akkor mi lesz?

BÁLINT (Zitának): Látod, ő sem érti. (Bort tölt a poharakba, és odanyújtja őket a többieknek.)

KONRÁD: Nem nagyon konyítok ezekhez a dolgokhoz, de nem zavaró, hogy Zalánnak hívják? Az egy elég komoly, férfias hangzású fiúnév.

ZITA: Zalánkának szólítjuk, ami viszont női név.

KONRÁD: Igen?

BÁLINT (Zitának): Igen? Akkor mért…? (KONRÁDnak) Igen.

KONRÁD: Tehát a… a gyerek az SZFÉ-re szeretne jönni.

BÁLINT: Ez minden álma. Most is épp felkészíti egy nagyon jó barátunk. Ő egy… izé, egy… más farkával a seggében élő személy. 

KONRÁD: Egy micsoda?

ZITA: Egy meleg színész. Direkt hozzá küldtük Zalánt, hogy tanuljon tőle. Amit csak lehet.

BÁLINT: Mondtam neki: „Zalánkám, ha rád akar mászni, hívjatok engem is, szívesen beszállok!” He-he.

ADÉL és KONRÁD egymásra néznek.

Egészségetekre!

Koccintanak.

ADÉL: És ki az?

ZITA: Ki ki?

ADÉL: Hát a színész, aki felkészíti Zalánt.

ZITA: Egy barátunk.

ADÉL: Jó, de kicsoda?

ZITA: Miért, mindenkit ismertek?

ADÉL: Ez egy nagyon pici szakma.

ZITA: Akkor gondolhatod, ki lehet. Meleg színész.

ADÉL: Hát azért van egypár.

BÁLINT: Igen?

ADÉL: Szóval, ki az?

BÁLINT: Jobb, ha nem áruljuk el, mivelhogy ő készíti fel Zalánt, -kát, és nem szeretnénk, hogy ez befolyással bírjon a felvételkor.

ADÉL: Ne már, minket ez nem befolyásol.

KONRÁD: Na, bökjétek már ki!

ZITA: Fölösleges neveket mondani, úgyis rájöttök. Ő az, aki folyton szidja a kormányt.

KONRÁD: Ó, és hozzá küldtétek? Kár. Meg fogja rontani a fiatokat – vagy micsodátokat.

BÁLINT: Hogy mit csinál?!

KONRÁD: Színházi értelemben. Állandóan politizál, és ez átragad.

BÁLINT: Á. Jó.

KONRÁD: Én viszont utálom, ha színpadon politizálnak.

BÁLINT: Tényleg?

KONRÁD: Nagyon.

BÁLINT: Az meg hogy lehet?

KONRÁD: Telepakolni egy darabot aktuálpolitikai utalásokkal, mert az vicces? Kimondtuk a színpadon, hogy O1G, ha-ha-ha. Ne haragudj, de ez a humor legalja. A másik legalja, az a szóvicc. Nekem ég a pofám, amikor egy előadásban a színészek oda nem illő és borzalmasan szar politikai szóvicceket mondanak. (A falon lógó festményre mutatva) Ó, egy gé! Meskút. (ADÉLnak) Szívem, hogy hívják a református püspököt?

ADÉL: Gondolom, nem Balog. Miért?

KONRÁD: Még egy püspök sem tudná megtéríteni ezeket a fiatalokat, hogy szálljanak már le erről a vacak trendről, és kezdjenek értékálló dolgokat csinálni.

BÁLINT: Na most, én nem értek hozzá. Más korosztály meg más izé vagyok, de tudom, hogy a fiatalok küldözgetik egymásnak ezeket a mémeket. Így mutatják ki a lelkiállapotukat. Szerintem lehet, hogy a politikai viccelődések, amikről te beszélsz, számukra olyanok, mint a mémek. És ezekkel fejezik ki a világ felé a közérzetüket. Nem?

KONRÁD: Igazad van. Tényleg nem értesz hozzá.

ADÉL: KONRÁD!

Szünet.

ZITA: Eleget beszéltünk Zalánka dolgairól. Nektek van gyereketek?

ADÉL: Van. Bianka.

KONRÁD (BÁLINTnak): Ő egy lány.

ZITA: Egyetem?

ADÉL: Túl van már rajta. Az SZFÉ-n végzett ő is. De most csak vegetál.

BÁLINT: Hogyhogy? Főz?

ADÉL: Bár azt tenné.

KONRÁD: Színpadra nem hajlandó állni, merthogy rávetül a szülei árnyéka. Akkor is, ha jól van bevilágítva. Tudnám, minek megy színésznek, akinek ilyen szülei vannak.

ADÉL: Hiába téptük a szánkat, hogy más pályát kell választani, ő nem és nem. Az én anyukám minőségi ellenőr volt. Mire én? Soha meg nem közelítettem a minőséget.

BÁLINT: Szóval nincs munkája? De hát ez kurva könnyen orvosolható. Szóljatok neki, hogy hétfő délelőtt jöjjön be hozzám az irodába, és megoldjuk.

ZITA: Ez az, BÁLINT!

ADÉL: Komolyan beszélsz?

BÁLINT: Persze. Irodai munka mindig akad. Főleg, ha kirúgom Tündikét a picsába. Viccelek, nem rúgok ki senkit. Legalábbis nem hétfőn. Szóval jöjjön csak nyugodtan. Fizetés gecinagy, de meg kell dolgozni érte.

KONRÁD: Hát ez… El se hiszem!

ADÉL: Engedjétek meg, hogy ezt megköszönjem a Fennvalónak! Tudom, hogy ti sátánisták vagytok, de… (Összekulcsolja a kezét.)

BÁLINT: Mért, ti nem?

ZITA: Hogy mi sátá…? Ja, az? (A feszület felé int) Zalánka hallgatja ezt a norvég metálzenét, ő biggyesztette oda. (BÁLINTnak súgva) Hálát ad a Fennvalónak! Pont olyan, mint mi!

KONRÁD: El nem tudjátok képzelni, mennyire le vagyunk kötelezve! Nagyon köszönjük!

BÁLINT: Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete.

ZITA: Erre az örömhírre szerintem együnk! Arab kajával készültünk, rögtön hozzuk. Gyere, BÁLINT, segíts!

ZITA és BÁLINT kimegy a konyhába.

 

4.

Folytatás.

ADÉL: Mit szólsz?

KONRÁD: Erre őszintén nem számítottam.

ADÉL: Végre leszáll a nyakunkról, és lesz állása! Mondtam én, hogy ezek aranyos emberek.

KONRÁD: Igazad volt. Az én ízlésemhez túl liberálisak, de ha nekik ez tetszik…

ADÉL: Mondjuk fura humoruk van, nem mindig értem.

KONRÁD: Ja, én sem, de jó arcok. Nem lehet könnyű szegényeknek az építőiparban, ahol mindent leuralt a NER.

ADÉL: Na és a vér?

KONRÁD: Nem a vér, szívem. A NER.

ADÉL: Igen, de mi lesz az ujjad megvágásával és az ájulással?

KONRÁD: Ja, az? Stornó. Ma este nem ájulok el, és nem lesz semmilyen vér.

Belép Zalán, a feje csupa vér. Megáll az ajtóban. KONRÁD háttal van neki, nem látja. ADÉL észreveszi Zalánt, megijed és elájul.

Most mit csinálsz? Ha én nem ájulok el, az nem azt jelenti, hogy neked kell! Ilyen tökegyszerű rendezői utasítás ne menjen át…

Zalán: Maguk kik?

KONRÁD (megfordul Zalán felé): Aztakurva!

Zalán: Pozsonyi KONRÁD? A mi házunkban?

KONRÁD: Zalánka?

Zalán: Tudja a nevem?

KONRÁD: Csak nem egy norvég metálkoncertről? Felkészítő helyett?

Zalán: Megvertek.

KONRÁD: Jézusom! Hívtad a rendőrséget?

Zalán: Nem.

KONRÁD (most jön rá, hogy ezek szerint ADÉL valóban elájult): Viszont akkor… (Élesztgeti) Szívem! Szívem!

Belép ZITA és BÁLINT. ZITA kezéből kihull minden, amikor meglátja Zalánt. 

ZITA: Úristen!

BÁLINT: Mi történt, fiam?!

Odasietnek hozzá, menet közben BÁLINT leteszi a tálat, amit behozott, és észreveszi, hogy KONRÁD élesztgeti ADÉLt.

Hát itt meg?

KONRÁD (ADÉLra): Sosem bírt ragaszkodni a tervhez.

ZITA és BÁLINT nézik, hogy Zalán jól van-e: tapogatják, forgatják a fejét.

ZITA: Hol fáj? Tudod mozgatni?

BÁLINT: Ki tette ezt veled? Felhívom a fiúkat, eltörik az összes csontját!

ZITA: Mesélj, kicsim, mi történt? Mondd már!

Zalán: A barátom lekísért, és búcsúzáskor megöleltük egymást a kapuban… Jött három srác, félreértették. Buzizni kezdtek, mi visszapofáztunk, és ez lett.

BÁLINT: Három srác? Szétveretem őket!

Zalán: Azt hiszem, arabok voltak.

Szünet.

BÁLINT: Igen? (Félénken Pozsonyiékra pillant, majd vissza) Akkor… kihevered, fiam!

ZITA: Igen, igen. Pár nap, és kutyabajod.

Zalán: Pozsonyi úr azt mondta, hogy értesíteni kéne a rendőrséget.

BÁLINT: Dehogy. Biztos megvolt rá az izéjük, hogy ezt tették. Félreérthető voltál, most mondtad.

ZITA: Mi elfogadjuk, ha félreérthető vagy, Zalánkám, de tiszteld meg mások kultúráját azzal, hogy előttük nem viselkedsz félreérthetően.

Zalán: Miről beszéltek? Én nem csináltam semmit, ők támadtak rám.

BÁLINT: Aki nem csinál semmit, az ne csodálkozzon, ha rátámadnak.

ZITA: Menj szépen, zuhanyozz le, reggelre elfelejted az egészet.

KONRÁD: Csak nem akarjátok ezt annyiban hagyni? Meg is ölhették volna!

BÁLINT: Ne dimenzionázzuk túl.

Zalán: De valamit mégiscsak reagálni kéne egy ilyen támadásra, nem?

ZITA: Az népellenes rasszista bűncselekmény lenne. Nem vagyunk mi tömeggyilkos háborús bűnösök.

Zalán: Jó helyen járok? Ez itt a Szalacsi lakás? 

ADÉL (feléled, feltápászkodik): Mi történt?

ZITA: Megjött Zalánka, akinek volt egy apró kis összetűzése.

Zalán: Apró?

BÁLINT: Kiprovokált egy provokációt.

ZITA: Jaj, még be sem mutattalak! Zalánka, a rosszcsont. He-he. Pozsonyi KONRÁD és ADÉL, két csodálatos ember, akik, ha a Fennvaló is úgy akarja, felvesznek téged az egyetemre.

KONRÁD: Hát, az nem valószínű.

Döbbent csend.

BÁLINT: Ezt meg hogy értsük?

KONRÁD: Úgy, hogy addig minket kirúgnak.

ADÉL: Ők struktúraváltásnak hívják, valójában megszabadulnak tőlünk, és a hűlt helyünket is sóval hintik be.

KONRÁD: Jön a magyar színházi élet égiháborúja, az Attila-hurrikán, és mindent letarol. Szokása szerint.

ADÉL: Úgyhogy Zalánt már a helyünkre érkező tanárok fogják felvenni. Amennyiben felveszik.

Hosszú csend. BÁLINT és ZITA egymásra néznek, majd Zalánra.

BÁLINT: Ez esetben most hívom a fiúkat, szétverik azt a három barmot, fiam! (Elő is veszi a telefonját, és a füléhez emeli.)

ZITA: Ez az, BÁLINT! Mutasd meg azoknak a migráns-zabáló kecskéknek! Nem jó, fordítva.

BÁLINT azt hiszi, hogy ez neki szól, és megfordítja a telefonját. Hátramegy telefonálni.

ADÉL: Most mi van?

ZITA: Nyugi van. BÁLINT elintézi őket.

ADÉL: Jó, de itt korábban…

ZITA: Ja, az nem a valóság volt. Az igazság az, hogy nekünk nagyon jó ebben a rendszerben.

KONRÁD: Miről beszélsz?

ZITA: Jók a pályázatok, jó az adórendszer, minden jó. Ez a legjobb kormány, ami alatt valaha éltünk. Úgyhogy remélem, maradni fognak életünk végéig.

KONRÁD: Nem értem. Mi ütött belétek?

ADÉL: Az, hogy átverés volt. Ezek NER-esek.

BÁLINT befejezte a telefonálást, visszajön.

KONRÁD: Átvertetek? Engem?! Át mertetek verni engem?! Fulladjatok meg a hülye nevű borotokban, rohadt szemét, tetves mocskos NER-gecik!

BÁLINT: Ti vagytok a rohadt szemét tetves…! Mi is volt még?

Zalán: Mocskos.

BÁLINT: Mocskos NER-gecik!

KONRÁD: Egy NER-geci rám ne mondja, hogy NER-geci! Ti vagytok a NER-gecik!

BÁLINT: Ti vagytok azok!

Megindulnak egymás felé, verekedni.

ADÉL: Állj!

BÁLINT és KONRÁD megállnak.

Menjünk inkább, KONRÁD. Kár ezekre még több energiát pazarolni. Meg nem is szeretnék újból elájulni, ha esetleg vérezni kezdenél.

KONRÁD: Miből gondolod, hogy én kezdenék vérezni?

ADÉL: Mindegy, menjünk. Kérlek!

KONRÁD: Igazad van. Húzzunk innen! (Átöleli ADÉLt, indulnak.)

BÁLINT: Várj, KONRÁD, várjatok! Azért ez nem volt olyan rossz. Nem?

KONRÁD: Tessék?

BÁLINT: Elég jól szórakoztunk. Szerintem ti is. Szóval, a munkaajánlatom a lányotoknak továbbra is áll.

ZITA: Igen. És valamikor megihatnánk együtt egy üveg arab bort.

ZALÁN: Micsodát?

BÁLINT: Mit szóltok az ajánlatunkhoz, gecik?

KONRÁD: Ti vagytok a gecik!

BÁLINT: Ha már úgyis ugyanazt gondoljuk egymásról, akár ehetnénk is. Mindjárt kihűl. Na? Mit szóltok?

A kezét nyújtja. Pozsonyiék egymásra néznek, majd Szalacsiékra. Sötét.

VÉGE