Török Ábel: a harmadik ég. Kalligram Kiadó, Budapest, 2025.

Török Ábel (regény)világa gyógyír a léleknek, felszusszanást hozó, könnyed, de nem könnyű, olykor simogató, de elpuhulást nem enged, szép. Szép a szó szép értelmében, giccstől mentesen, szép, amilyenre sokan vágyhatunk. Kitekintő a mindennapokból egy különös, távolinak vélt mindennapokba való betekintés révén. De vajon tényleg olyan távoli és egyszerre régmúlt, mégis mintha-utópisztikus a harmadik ég világa? A falu, „ez a jelentéktelen északi szeglet a világ egyik legtávolabbi vége. csendes zug, öregek és virágszívűek otthona. az életek úgy peregnek itt, mint földműves ujjai közül a búzamagok. az idő testén kívüli, végtelen hely, végtelen örömökkel és bánatokkal, szerelmek és fáradt sóvárgások szülőföldje. a falu, igen, a világ egyik északi vége.” (8.)

A falubeliek archaikus közösséget idézően működnek: mindenkinek jól meghatározott szerepe és mestersége van, melyek a közösség mindennapi igényeinek ellátására irányulnak. Pék, fazekas, varrónő, halász, ács, vadász, varázsló és mindentudó, különc öreg bölcs is él itt. Apáról fiúra, anyáról lányára öröklődnek a tudások és mesterségek, a legtöbb esetben valamiféle égető vággyal fűszerezve: megszerezni, eljutni, beteljesíteni, megalkotni, tudni, szeretni, életet adni. Belső késztetés a nyomdokokba lépés, vagy hagyomány, mintakövetés? Akad példa a folytonosság és átörökítés megszakítására is, amely rögös és vesződségekkel teli út: a kötet egyik főszereplője, dómar már kiskorában sem érdeklődik apja mestersége iránt, ő a furulyázás és mesemondás, külső-belső világok és bölcsességek tudója kíván lenni. Ez a gesztus szimbolikusan kapcsolódik össze az apai viselkedésmintáktól való teljes elhatárolódás igényével, és mind felnőttkori saját vállalásában, a pásztorkodásban, mind a testvérével való dialógusban megnyilvánul: „szeretnék jobb apja lenni, mint amilyen ő volt. magnar szemében félelem, már-már kétségbeesés ült, (...) az leszel, mondta dómar. szereted a feleségedet és az életedet. bölverk mindkettőt gyűlölte, mi csak haragjának edényei voltunk. ha nem tölt meg az élet haraggal, nincs szükséged edényekre, hogy kiöntsd magadból.” (275.) Dómar alakja és útja, ahogyan laugié is, példája az apai toxikus minták meghaladásának: „én nem hullámzom, mondta laugi. az én apám is olyan volt, mint az ikreké. mint a tenger, (...), sajnos a legfontosabbakra mindig rosszul felelt. megfogadtam, hogy sohasem válok olyanná, mint amilyen ő volt.” (257.) A kötetben mégis hangsúlyos a gyerekkorban elszenvedett traumák feloldhatatlan volta: „hogy lehet, hogy olyan régen elmentél, mégsem szabadulunk tőled, ördögként cipelünk a hátunkon, súlyod alatt megrogy a térdünk, de hordoznunk kell, ezt a terhet csak elhordozni lehet, letenni sohasem.” (275.)

A regény világa olyan helyre kalauzolja olvasóit, ahol jó lenni, ahol vágyakozunk a vágyakozókkal, sírunk a sírókkal. Nemcsak a nagy hegy, myrkvi, az öreg bölcs barlangja és ragni öreganyó egyszál kunyhójának hangulata gyűrűzik ki a regény lapjai közül, és költözik belénk, hanem valami egyszerű, belső tisztaság is átjár olvasás közben. A falu lakóinak élettörténete organikusan illeszkedik a nagy egészbe. Sok név, sok élet, amely töredékekben tárul elénk, hogy aztán a faluban mint mágikus, távolinak vélt térben elfoglalja helyét. De a kötet korántsem marad meg az idilli táj megkomponálása és a belé helyezett idilli élettörténetek sémájánál. Az élet a maga teljességében, mélységekkel és nehézségekkel telítve tárul elénk: halál és születés körforgása, kezdet és vég, és ami közte van. Családi működésmódok, egyéni boldogulástörténetek, öröktől fogva létező, mégis sok lemondással és horzsolással teli szerelem, magány és családon belüli bántalmazás, alkoholproblémák és hosszas én- és útkeresés.

„ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja” – mondja Illyés Gyula Bartók című versében, de olvasható Németh Attila és Moretti Magdolna nagyszabású PSYrodalmi szöveggyűjteményének címeként is. Ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja – ez a sor visszhangzik a fejemben, amikor azon gondolkodom, mi az az ambivalencia, amelyet Török Ábel műve kapcsán érzékelek. Mert a szavak, amelyeket Török használ, mintegy varázsszavak, mintha Török a világ sokadik, kevesek számára érzékelhető rétegeinek ismerője volna, így a meseiség és a mágia a nyelv által is leképeződik, még teljesebb élményt nyújtva. Ez a nyelvi regiszter pedig felszabadító és szerethető, ugyanakkor a regény egyes pontjain feszültséget keltő is számomra. Ez a különös, dallamosan hullámzó nyelv az ugyanis, ami megteremti a kötet világát, a harmadik ég vágyakozást keltő milliőjét. Kérdéses azonban, hogy ugyanaz az eszköztár, nyelvi megformáltság kiterjedhet-e a kötet egészére? Koherens marad-e a nyelv az általa megformált tartalommal? Elbeszélhető-e a szerelem, a féltés, egy közösség élete és a súlyos testi és lelki bántalmazás egyazon nyelvi világban? Olvasatomban a történetalakítás a teljességre törekszik: egymás mellett, egymáshoz kapcsolódóan ábrázol idilli, szépséges érzéseket és életalakulásokat az emberi gonoszság, hatalmi fölény és visszaélések sorozata mellett. Mintegy libikókaként, a kötetbeli életek szerves velejárójaként vonul végig a bántalmazás, mindaz, ami távol esik az idilltől, a vágyottól. Felvetődik a kérdés: hányféle nyelve van a bántalmazásnak, hányféle nyelve, színe, formája a megtört gyerekkornak, a felszántott bőrnek és léleknek? Ki szépen mondja a rettenetet, elfedi, mázolja vagy föloldja azt?

A harmadik ég szerteágazó témái közül számomra dómar és katla szerelmi története, a saját arc dekonstrukciójáért tett kínkeserves vándorlástörténet, a különcség formái és helye, illetve az átörökített minták, hozományok meghaladhatóságának kérdése a leghangosabb. Myrkvi, akit egyesek eszelősnek, mások különc, mégis nélkülözhetetlen bölcsnek tartanak, nagyobb tudások hordozója: ír, olvas, nyelve a természet nyelve, magánya termékeny, tanácsai kérdések, melyek önismereti téttel bírnak, kísérnek az eltévelyedésben, és segítenek a döntés előtt állóknak: „indulj el valamerre. nem számít, milyen úton, csak menj, amíg elérsz valahová, ahol helyet találsz magadnak.” (155.); és „mondd, amikor a vadász megöli a farkast, valójában melyikük a farkas? (...) miért ölnéd meg, ha egyszerűen el is küldheted? (...) úgy válaszolnak, ahogy kérdezed őket. ha késsel szólsz hozzájuk, mint hálfdan, karommal és foggal felelnek, de ha szívvel, megtudod, milyen jók is tudnak lenni. (...) az éhség még a legjobbak lelkébe is lyukat rág.” (50.)

Dómar elvágyódik apja minden rezdülésétől, teljes teste és lelke a túlélésért küzd, a megmaradásért, anyja és testvére védelméért, majd mikor szembeszáll az erőszakkal, és apja kitagadja, elhagyja katlát, gyerekkora óta egyetlen lelkitársát, elhagyja a falut, az ismerőst, és idegenné válik, hogy maga mögött hagyva szétzúzott énjét, meghaladhassa sorsát. A meseiséget erősítendő, útján ellenségekkel és segítőkkel is találkozik, beavatást nyerve ragni bölcsességébe. A kegyelem, az élet tisztelete révén aktív résztvevője lesz egy átváltozástörténetnek, mely meghatározza további életét: a farkas mint gyerekkora farkasa és apja szimbóluma, ismét megtámadja vándorlása során, de a harc nem végződik pusztulással, sokkal inkább transzformációval, a farkas elhullajtja arany könnyeit, és további élete összefonódik a dómaréval: „aranysárga könnyek csorogtak az arcán. dómar letérdelt elé, újjászülettél, suttogta, leráztad magadról a vadvidéket.” (202.); és „a farkas lefeküdt mellé, és dómar a bundájába fúrta az ujjait, mintha a saját hajába túrt volna. (...) mindketten megváltoztak, adtak magukból és elvettek egymásból. a farkas már sohasem lehetett farkas, mert magában hordozta dómart, dómar pedig magában hordozta őt.” (281.)

A főszál mellett számtalan felnövéstörténettel és beavatástörténettel találkozunk, amelyek mellékszálként ugyan (ld. pl. sula és rúben, láfi és birta szerelme), de egésszé kerekednek a kötet során. Minden szereplő törekszik és vágyakozik – önmeghaladás, családok összetartása, szerelmek kifejeződése és beteljesülése. Különösen megható sorstörténet fimafeng önmarcangolása és halált hozó, vég nélküli keresése, amely többgenerációs beteljesületlen vágyként testálódott rá. Döntései és a lelkében tátongó űr, amely a halász felmenők örökségének, a hangaszigetnek a megtalálásával talán beteljesülhetne, nemcsak saját vesztét, de családja széttöredezését is okozza. Kudarcok, fájdalmak, boldogulási kísérletek sorait olvashatjuk a kötetben, melyek szerves részét képezik az önismeret, énkeresés és önmegalkotás folyamatának. A harmadik ég „a legfontosabb, a te eged, dómar. minden emberben ezen a világon húzódik egy ég, és mindenkiben más formát ölt. egyetlen és rengeteg, alakváltoztató, a legnagyobb és legkisebb az összes ég közül. az, ami után sóvárogsz, és az, amit adni tudsz, álmaid térképe, emlékeid színe, éveid bánata. van, akinek nyomorult és apró az ege, és van, akinek szélesebb, mint a másik kettő együtt. nézz a magasba, és keresd meg a sajátodat, dómar.” (155.) – így indítja útjára dómart myrkvi, hogy vándorként bejárva útjait, újraalkotva önmagát visszatérhessen szerelméhez.

A kötet végére a szereplők sorsa kerek és rendezett lesz, eldolgozatlan szál nem marad, de mintha mégis nehéz volna a lezárás. A negyedik egységben mintha a lezárás nehézsége, a történetből való kilépés kapna teret, olvasatomban ugyanis az emlékbetétek oldalakon keresztüli listázása inkább elnyújtja és túlbeszéltté teszi azt a mély érzésű hiányt és szenvedést, amelyet a gyászoló dómar él meg, a történet kerekségéhez és szív-lélek világához viszont nem ad hozzá.

A világ, amelybe Török kötete hív meg minket, olvasóit, szolidáris, befogadja az idegent, és otthont ad neki, egy emberként lép fel a gyerekek védelméért és a szükségben levőkért, tagjai mintegy közösségi gondoskodásként ételt visznek a visszavonult myrkvinek. A világ, amelybe Török kötete hív meg minket, nem tűri az erőszakot, de lehetőséget kínál a jobb belátásra. Mindezek mellett a harmadik ég különlegessége abban is rejlik, hogy nemcsak természetközeli, hanem az emberek és a növények, az emberek és az állatok, illetve az embereket körülvevő természet mind-mind együtt rezdülnek, beszélnek, hallgatnak, kísérnek. A harmadik ég egyszerre mese és valóság, az úton levés és örök (egymást) keresés mesés valósága, amely mint gazdag színvilágú, életteli festmény foglalja el helyét belső falainkon, hogy emlékeztessen: „és mind repülnek, a legfontosabb ég alatt, igen, kézenfogva repülnek a világ egyik legtávolabbi végén, a harmadik ég örökhatárán.” (302.), és „mégiscsak ez a világ eleje és vége, itt nyílik és zárul minden történet.” (289.)