Anyám, midőn világra hoztál,
apolgatva is megátkoztál!
Dühös bömbölésem hallgatva,
meg-elátkoztál apolgatva!


Miért lettem rabja a szónak?
miért égem ízét a sónak?
miért nincs nyugtom vízen-földön,
bárányfelhőn, az égen, zöldön,
bennem lobogó tábortűzön, –
miért, hogy magam folyton űzöm,
s szemem még csak egy szöszke szűzön
se pihenhet el; ó, miért
féltekedem valakiért;
miért, hogy mindig csak kitűzöm,
de el nem érhetem soha?
mért, hogy ennek ez a sora?
és hogy utolsó vacsora
minden, de minden étkezésem,
és hogy sétálnék mintha késen,
s a csatlakozást mind lekésem,
s hogy égnem kell másfél-egészen
és készülőben, sose-készen;
és izzanom, mint csak az izzik,
aki már magában se bízik,
és ha asztalhoz ül vele
akárki édes hávere,
nincs ott a lelke, csak a teste;
s mért engedem meg, hogy kilesse
lesetlen magányom az este,
és miért fáj a más eleste,
és miért fáj a magamé,
s agyam, e rongy, ez a gané
miért, hogy őröl folyvást-folyton,
csak hogyha alkoholba fojtom,
csak akkor, akkor, akkor áll el;
s miért, hogy szívem rendre ráverrádobban
minden éles hangra,
és elmémre, e szent-bitangra
sosem tudhatni, hogy mikor
számíthatok; s belém tipor
minden-egy talp, mely mást tapos;
s mért látom szürkének, laposunalmasnak
a harmatos
virágmezőt is olykor-olykor,
s miért nincs oly pilula, oly por,
hogy költöztessen vak közönyt
belém, midőn reám köszönt
a frontátvonulásos hiszti,
s miért nem nyugtattok meg, hisz ti,
mégis csak ti, ti vagytok én.


Ó, békélést e jaj-tekén!


Anyám, midőn világra hoztál,
apolgatva is megátkoztál!
Dühös bömbölésem hallgatva,
meg-elátkoztál apolgatva!
Fülem zenére mért hegyezted!
hogy ne ülhessek sose veszteg!
s miért, miért kell, hogy szeressek!
mért nem születtem impotensnek!
én, a pucér életre-tárt!


S miért szültél velem halált!


 


[Látó, 2008. július]