A levelek alatt,
a föld laza
felső rétege
alatt vannak – gyorsak,
mint a bogarak, vakok,
mint a denevérek, szégyenlősek,
mint a vadnyulak, mégis
kevesebbet látni őket,
mint ezeket –
az almafagyökér
fakó koszorúi,
a sziklapolc, a rovar-fészkek
és a fekete rétek borsos gumói között
telis-tele édesebbnél édesebb eleséggel:
tavaszi virágok.
Mező mezőt követ
látni hosszú,
magányos sétájuk
erezeteit, de az eső
még ezt a csekély
nyomukat is beszennyezi –
oly nyughatatlanul,
oly elegánsan,
oly akarattal folytatják,
generáció generációt követ,
semmit létre nem hoznak,
csupán rövid életüket,
ahogyan élnek és halnak,
erőszakosan nyomulnak,
makacs orrukkal
az egész föld ellenében,
ízletesnek
találják.