1. Melyik a kedvenc fád a városból?

Tömbházunk udvarán van három impozáns fenyőfa, az árnyékukban nőttem fel. Nagy csoda, hogy túlélték az udvar átrendezését, mivel a lakók több ízben hevesen kérték az eltávolításukat. Nem messze lakásunktól még áll egy terebélyes diófa gyerekkori barátom, Lengyel Gábor volt osztálytársam házának a kertjében. Szép emlékek fűződnek a főgimnázium udvarán sorakozó gesztenyefákhoz is, de ezeket már kivágták.

2. Mi volt a legutóbbi felfedezésed?

Sajnos ritkán fordulok meg Fogarason az utóbbi időben, és amikor megyek, panziókban szoktunk meghúzódni. A két világháború között a régi főtér nyugati sarkában álló épületben volt Eugen Hintz híres órásmester műhelye. Ismertem őt személyesen is, házukba jártam németet tanulni, ott volt Fogaras előkelő német magánóvodája. A műhelyt igényesen átalakították időközben, egy stílusos panzió fogadja a vendégeit ma ott. Szerencsére a beavatkozás csak részben módosította az épület belső struktúráját, ami különben nem jellemző Fogarasra. Ez a legfrissebb „felfedezésem”.

3. Melyik a kedvenc sétálóhelyed?

Gyerekkorom nagy részét a vár közvetlen közelében töltöttem, mert ott volt nagyszüleim háza és a kis udvarán nagytatám kádármester-birodalma. Mi zárt tömbházban laktunk, és ezért érthetően vonzott az a szabadság, amit a vár környéke nyújtott, és persze az Olt partja. Oda szoktam kiülni, hogy felelevenítsem a régi emlékeket.

4. Kivel íratnád meg a város regényét?

Balázs János volt osztálytársam lenne, szerintem ő a legalkalmasabb erre, sokat foglalkozott mint képriporter a város történelmével és sajátosságaival. Pillanatnyilag, azt hiszem, hogy ő tenne eleget a legjobban egy ilyen feladatnak, mert mentes minden történelemhamisítástól, ami ritka azon a vidéken. Arra is gondolok, hogy vele és nem velem kellene most Fogaras egykori hangulatát felidéztetni.

5. Melyik épülete jut eszedbe először?

A legtöbben az állami főgimnáziumra voksolnának, a mostani Radu Negru líceumra. Ott tanultam, az ablakom a líceumra nyílott, ott játszottam és sportoltam, onnan indultam a nagyvilágba. Nekem viszont az Embacher cukrászda belső termei jutnak eszembe. Kíváncsi lennék, ki vitte el és hova 1990 első hónapjainak a forgatagában az ottani velencei tükröket és csillárokat, valamint a sakkberakásos, fehér-fekete padlózatot. Az Embacher-mítosznak van viszont jövője, azt olvastam a sajtóban, hogy valaki megvette az időközben izomműhellyé züllött épületet azzal a céllal, hogy visszaállítsa a régi mámort. Ha megteszi, megmondom majd, hogy mennyire hasonlít a mai zserbó a régihez.

6. Mi a legcsúnyább benne?

Gyermekkoromban Fogaras hangulatos, aránylag családias, szép városka volt, különösképpen ha a főteret átszelő patakra gondolunk és az azt átíve­lő hídrendszerre. Még létezett a szász, aránylag zárt életrendszerű közösség, és ott volt a patkó alakú „korzó”, ahová mindenki kijárt szertartásosan sétálni szombaton és vasárnap, mert a jelenlét megfelelt egy kis, sajátságos helyi népszámlálásnak is: aki nem volt ott, arról tudni lehetett: vagy beteg, vagy pedig meghalt. A közelben állt a világ szerintem leghangulatosabb teraszos vendéglője – kamaszkoromban Mexikónak hívták, bár tudtommal nem ez volt a hivatalos neve –, és az állomáson túl nyúlt el a stadion melletti, majdnem vadon hagyott park, ahová kijártak a piperkőcök és a kéjbetyárok, és ahonnan nem egy többértelmű hírecske szivárgott vissza a városba, és élveztette az erre áhítozó hölgyeket – azaz majdnem mindenkit. Egy adott pillanatban a kommunista beton-disztópia villámszerűen felszámolta a város egész hangulatát. Az eredménye a mai unalmas, jelentéktelen lakterület: ha nem veszed észre magad, olyan gyorsan hajtasz át rajta Nagyszeben vagy Brassó irányába, mintha nem is létezne.

7. Hol búsulsz?

Nem siránkozom, de nosztalgiázom, és nemcsak a vár körüli padok egyikén. A szombatfalvi kolostor mögött van egy kis halastó, édesanyám „lelki támasza”. Örököltem tőle, oda szoktam kijárni, hogy visszanyerjem az amúgy is ingázó lelki egyensúlyomat.

8. Számodra mi vagy ki a város középpontja?

A város középpontjában áll a gyerekkorom, és persze élnek a szüleim. Nincs olyan pont Fogarason, amelyhez ne fűznének jó vagy kétes emlékek. Az utóbbi években külön elégtételt jelentett számomra a kevésbé ismert helyi személyiségek életének a kutatása, életkörülményeinek feltárása, például a Bicsérdy Béláé. Angolul is közöltem a tanulmányt, aránylag jó vissz­hangja volt, és nagyon élveztem, amikor egy óceánon túli visszajelzést kaptam egy odaszakadt fogarasi hölgytől, hogy ő bár egész életében hallott erről a „tételről”, de csak most értette meg, hogy mivel eszik és isszák.

9. Mit szeretnél átélni a városod eddigi történetéből, illetve mit nem?

Kétféle fogarasi létezik: aki elhagyja a várost, és aki nem. Én úgy döntöttem, szüleim teljes beleegyezésével, hogy nem térek vissza. Szentül hiszem, hogy karrierem egytized részét sem tudtam volna teljesíteni, ha visszatérek. Ez egy racionális, jól megfontolt lépés volt, és hálás vagyok a sorsnak, hogy a szüleim nem gyakoroltak rám semmiféle nosztalgiázó, visszatartó nyomást. Ennek következtében szabadon szerethettem Fogarast, bárhol is voltam: Kolozsváron, Oxfordban, New Yorkban vagy éppenséggel egy indiai egyetemen.

10. Melyik az a hely, amit soha senkinek nem mutatnál meg?

Sajnálom, hogy kénytelen voltam eladni nagyszüleim romokban álló házát. Szép palotácskát húztak fel a helyébe, de teljesítették a kérésemet, és nem vágták ki a gazdag, korán termő szőlőst. Oda nem szeretek kijárni, túl idegennek tűnik, mert részben én ültettem. De örvendek, hogy élvezik a borát: valami mégis megmaradt belőlünk.