Átköltözöl a középkorba,

középtájt, mielőtt végleg kikötsz

a vöröslő horizont mögött.

Átlépsz a határon,

vitézkötésbe botlasz, templomok tornya

szórja feléd a villámokat,

krokodilkönnyeket

hugyoz a pléhcsatorna.

A vándormadár, ha vijjogni kezd,

vállakra telepszik, hajat borzol,

őszülőben sem nyugszik,

tépdesni kezdi az őrgróf testét.

Pont – mondaná Apollinaire,

vagy vessző! – tenné hozzá Sándor

nekidühödött petőfiesen.

Akasszátok már fel, az úristenit!