Etnopróza

Tudom, sokan képzelődnek, miután híre kel, hogy a völgyben filmet forgatnak, annál is inkább, mert nincs értesülésünk, miről fog szólni a történet. Persze hogy miről szól, másodlagos kérdés, először is a primer élmény vezet, hogy testközelben lássunk rendezőt, színészt, színésznőt főleg, egyszóval a stábot, és nem mellékesen a dolgok technikai részét, kamerát és hangosbeszélőt, mert nem vitás, kivételes eset. Nézzük előbb, mi van.

Megtudom, nekem is jut szerep, nem statisztaszerep, hanem inkább feladat, megvan üzenve ugyanis, ne engedjek a stábhoz közel senkit, se józant, se részeget. Jó, nem engedek. Szakállas és szemüveges emberek jönnek, nem utolsósorban kényes szépasszonyok. A helyi magas, szőke férfiak kerítés mögül, sasfáknak támaszkodva nézik, mi van, savanyú cukorkát szopogatnak, egyáltalán nincs véleményük

Mondom, jöjjenek, csak jöjjenek, örömmel várjuk. Megyek a völgybe bámulni én is, lássak forgatást, pedig se várfal, se várárok, akkor kardozós filmnek annyi, teljesen kizárt, egy félig kész skanzen pedig nem lehet szenzáció, mit filmezzenek rajta, úgyhogy el sem tudom képzelni, mi lesz. Megyek a Vermessy-kúriához, ott vannak a filmesek, a kúria udvarán két társasautót látok, erősen megnéznek, amikor azt mondom, né, két ócska szekrény. A kúria udvarán látom nagy karosszékben a kilencvenhét esztendős Vermessy nénit, valami sötét takaró alól nézi a kitisztuló égbolton eloszló kondenzcsíkot, nem biztos, hogy tudja, mi lehet a kondenz. A stáb tagjai erősen megnéznek, amikor azt mondom, csókolom, Vermessy néni. Nézzük, mi van a túloldalon.

Mindenesetre nem sok, ismét és mindösszesen két öregasszony ül két karosszékben, szorosan egymás mellett, mozdulatlanul, sötét takaró alól bámulják a filmeseket. Erősen megnéznek a stáb tagjai, amikor hangosan kiejtem a számon, né, múmiák. Talán rendre kellene utasítanom magam, hát persze, Vera néni és Eszter néni testközelben, egyre rémültebbre vált a tekintetük. Máskülönben ikrek. Talán megfagyasztanak, mondják majdnem azonos hangszínnel, mint amilyen egyformák. Várjuk, hogy a rendező instruáljon, mondják a matuzsálemek. Kérdezem az egyik technikust, miről készülnek forgatni, hogyhogy miről, néz rám az operatőr. Dokumentumfilmet, mondja, aznap este mind egy szálig feljönnek a filmesek. A Recsegő panzió príma vadasmártással rukkol elé, kiváló borokkal, vacsora után a filmesek mind egy szálig mélyen tüdőre veszik a dohányfüstöt. Ez az önök sorsa?, kérdezem. Ez a sorsunk, mondják a filmesek.

Az öregasszonyok régi történeteket mesélnek a kamerának egymás szavába vágva, isznak rá borvizet, sárosvölgyi népdalokat énekelnek, feldolgozásokban. Hervasztanak, ezzel nem megyünk semmire, mondja a rendező.

Elnézem a filmeseket, szakállasok, szemüveget kénytelenek viselni, némelyiknek beesett arca és beázott fordított bőr bakancsa van. Hol vannak a szépasszonyok, kérdezem. Miféle szépasszonyok, néznek össze a filmesek. Jaj, értem már, mondom, semmit sem értek egyébként. Ne fűtsön olyan bolondul, kiáltanak le éjféltájt a filmesek, mind beledöglünk. Jól hallják, akik nem alusznak. Másnap reggel elhajtanak, azóta legtöbben nem nyitják ki a tévéjüket, azt mondják, nem akarják látni ezeket a furcsa alakokat. Ha eszükbe jut a forgatás, a férfiak savanyú cukorkát szopnak, Vera néni és Eszter néni nemrégiben elmentek az örök hazába. A hevenyézett fejfájukon írja: tanítónők. Nem teljesül, amit meghagynak, hogy a Csárdás zenekar sárosvölgyi keservest muzsikáljon nekik a hegy felé menet. Nem való, mondják a hátramaradottak.

* * *

Régi kérdés a völgyben, mi az, amit az ember megérdemel, és mi az, amit nem. A feltevések között van keskeny út, azok haladnak rajta többnyire, akik azt vallják, aszerint is tesznek, hogy semmmit nem várhatunk az élettől. A sommásabb megfogalmasások, hogy ne mondjam, bölcsességek szerint, amit az élettől kapunk, az nem az övé, hanem valaki mástól veszi el, akinek megint valami olyat ad, amit egy harmadiktól vett el, és így tovább. A völgyben természetesen a végletekig leegyszerűsödik a nézőpont, a szelleminek nincs ára, a fizikainak annál több. Vannak aprók, mármint alacsony növésű emberek, és vannak darabosak, azaz magas növésű egyének, viszont ez így nem egészen pontos, mert a völgyiekre jellemző magas növésből nem következik, hogy darabosak volnának. Mázsákat kifejezetten nélkülöző vékony, mondjuk úgy, sudár férfiak. 

Átlagban egynyolcvan felettiek, növekedésükben jó kamaszkorukban tetőznek, vagy azon túl nem sokkal. Szokásuk, hogy mindegyre a harangláb alá állnak méretkezni, az oszlopon rovátkát véstek a távoli felmenők, következésképp nem mai, közelmúlti elvárásról beszélünk. A völgy mércéje, mondják nagyon halkan az érdeklődő feleknek, kérésre többször is szívesen megismétlik, csak szólni kell. A helyi televíziónak már nem szám az a bizonyos rovátka, Eszter és Vera nénivel végképp levizsgázott a völgy. Viszont nemrég járt erre egy svéd televíziós stáb, a bekarcolástól teljesen elhűlt a rendező. A technikai személyzet viszonylagos közömbösséggel dolgozott, elképzelni sem tudták, minek lettek tanú, véleményünk szerint teljesen ártatlanul halnak meg. 

Beláthatóan nehéz ésszerűen felfogni, mit képesek megtenni a hiúságukra, életvitelükre, fizikumukra ugyanolyan fontossággal tekintő férfiak. Ha másként nem megy, nyújtják egymást a sárló kancák befartalójában. Rúdon, pontossabban két rúdon, amiket egy harmadik merőlegesen összefog. Tudott dolog, hogy a völgyi emberek tudásukat régi szerkezetekhez viszonyítva halmozzák. Képzeljünk el nagy nyomtatott H betűt, két mobilis szárral meneten járva előre és hátra, utóbbi a szerkezet alapvető darabja, esztergált facsavar. A padon egy szál magas szőke ember dolgozik, nagy nyomtatott kérdőjellel pontosan megegyező alakban, fején jó dorohoi-i berettel, amiről, mint a munkásosztály szimbólumát jelképező tárgyról, megfeledkezett a közösség, hagyták lógni a fogason. A szerkezet a patinás német Nobilia bútorgyár kivénhedt esztergája, amit érthetetlen módon a forradalom után hoznak a hollandok. A helyiek savanyúan, szomorkásan veszik tudomásul, hogy a nyugatiak nem személyekre, családokra lebontható gyorssegéllyel érkeznek, és egyáltalán nem szeretik a nyomuló hollandokat. A nagylelkű németalföldiek viszont annál jobban őket. Amíg tehetik. Miután tudomást szereznek, mivel strapálják testüket a nagy, szőke férfiak, teljesen elhűlnek, sokszori kérésükre kielégítő választ nem kapva, végképp magukra hagyják a völgy népét, az esztergapadot sem viszik el magukkal.

Csak óvatosan srófolj, nehogy megszakítsál, mondogatják egymásnak, ha tekernek. A menetet állami gyártású kulcsszappannal kenegetik, mert az a helyzet, hogy miután a völgy népének jó része neoprotestáns tanokat követ visszafoghatatlan buzgalommal, a disznóvágások erőteljesen megcsappannak, olyan gyülekezetről lévén szó, amely állati zsírokra mint táplálékra, csakis rettenettel tud gondolni. Nyikorgásról szó sincs, a szájukat nem hagyja el jajszó, ha nyúlnak. Pataki közösség, foglalkozásukról nem tudunk sokat beszélni, annyi biztos, hogy füstös pálinkafőzdéjükkel egészen jól elvannak. A tejfölt beadják, jönnek érte naponta, mi vagyunk a hátatok, mondják laza kötésű emberek. A nyakkendőt és a lapos aktatáskát nem lehet érteni. 

Nem mondom, dolgos nép, egész életükben gyepűkben szednek, gyűjtenek feszt nemes és vadgyümölcsöt, a boruk nem egészen jó, de nem isznak se zúgban, se nyilvánosan. A boruk arra jó, hogy legyen, májusban áthordják vedrenként a cefrébe penésztől virágosan, biztonságosan zárt kapukon belül, önmagukban nem szégyenkeznek, ha pedig mégis, kinek mondanák el, ha nem önmaguknak, hogy ejnye, ecetes borunk van. A lé nagy ökörszemeket bugyog fel.

Úgy kora kamaszkor elején kezdik el a nyújtási műveletet, ha már készpénz, hogy a növekedésében gyanúsan visszamaradt kamasz nem fogja elérni a kívánt magasságot, nemhogy meghaladni azt, mert alacsonyak a felmenők, mert csökött, mert egérluklakó, sorvadásos hajlamú fajta, azért. Ki tudja, miért. Növekedésük szerint kapnak előnevet, mondom is, Kicsi Kovács Káruj, és van, amikor a sors vagy az élet vagy a fene tudja, mi, nagy nyelvet ölt nekik. Lepedékest. Ha úgy van kedve, még inkább rátromfol, maradnak kerti törpének, gnómnak, rózsafa karónak, nem is nyújtják többé, maradnak inkább kicsi kovács lacinak, s ha nem elég, hogy kicsikovácslaci, kéznél vannak a bazdmegek, hogy a kicsikovácslacit közfelkiáltással megtegyék harangozónak. Amíg földig ér a harangkötél, és nem fogy laci fölé. De hiszen földig ér, három bogot vetnek rá hajdanán, három kötélbogot, nem tudom, miért hármat, távolról sem tevődik fel a hajdani fogadalmi eszmény, mármint a szerzetesi.

Szőkeségük mellett különleges vonásuk, hogy huszonévtől felfelé máris hullni kezd a hajuk, valami harmincra már tar koponyát viselnek, tarkójukon, elé halántékig viszont sűrűn tenyészik, általános rutinnal bal fültőről simítják át másik fültőig a hosszúra hagyott frizurát. Elégedettek, a tincsek meglehetősen takarnak, ha viszont a szél balekap a nagy, szőke emberek hajába, a tincsek lecsúsznak, fültőről lobognak elfelé. Adódik szélben, viharban, hogy sasfákhoz csapódnak, a hajszálak egészen fémes hangot adnak, mint amikor citeráznak. Amúgy keveset pengetnek, hüvelykujjukon rétegesre vastagszik a köröm. A magas, szőke férfiak többnyire a sasfák mellett állnak, leselkednek egymásra, szájmozgásról olvasnak, valamiért nehezükre esik megszólalni, egyikük sem szándékozik kinyitni a száját, amíg a másik be nem fejezi, mazochista türelemmel még vár öt percet, hogy kimondja, meghalt Rupa, mire a másik magas, szőke ember elszop egy savanyú cukorkát, aztán mondja, sasfát kellene támasztani vele. 

Nagyharanggal kezdenek, a torony harangjával, ami azt jelenti, férfihalott van a völgyben, a harangszó térfogatát lehet szűkíteni, mindjárt az Elekek utcájára húzni a rossz sejtelmek és gondolatok abroncsait. Arról felől hoz a szél közelhalálozási hangoskodást. Nagy, szőke emberünk a patak közepén vesszőkosárral hajtja fel a halakat, kis, iszapszínű pirkát és pinarágót, csíkhalat, kucorian ízletes darabok a tepsiben, puliszkaliszttel, olajban. A nagy, szőke ember a tenyere kérgéről szépen leakasztja a halacska kopoltyúján nőtt csontszakált, hüvelyk- és mutatóujjal szétfröccsenti a halfejet, te, vacak, szól Nagy Jegenye Ferenc. Senkihez szól, és örök ragadványnevén, ízekre súrolja a szemnyi halkoponyát, eszébe jut lapos tekintettel felnézni a hídra, ki közlekedik, ki látja, hogy ő tilosban kosarazik ívás idején. Különös aszimmetria, ha őt látják a hídról, Jegenye Nagy pedig nem lát senkit. Akkor miért néz a hídra? Megszokásból meglehetősen gyéren, így élnek ők, megszokásból, gyéren. 

A két válla közé húzza a fejét, beereszti a vájdlikba. A völgyben Jegenye Nagynak van a leghosszabb nyaka, kuriózum lenne, ha úgy vennénk, erről valahogy nem szerez tudomást semmilyen stáb. A magas, szőke ember nyaka a teleszkóp elve szerint működik, egyébként mind úgy, bár ritkán emelkednek kívánt szint felé, nincs miért, lejárt az a világ, legalábbis erősen felejtődik. Van, amikor Jegenye Nagynak nincs nyaka, feje sincs, struccpolitikával él. Ő egy ilyen, nyújtott férfi, kortalan, jócskán meghaladja az egynyolcvanat. Óvatosan megy szembe a sodrással, talpával tapogatja a síkos köveket, gyér lábai a vizet megvetik, habzik, csorog, hozza magával a nagy, szőke férfiak csúf szavait, beköpéseket, geciket, nyálakat, amikor amatőr archeológusok rétegződéseket bolygatnak a partokon. Iszapot kavarnak, szart, hogy habozzon. Hajdani malom köveit forgatják ki helyükből, viszik ugyancsak házalapnak középtájra; rang, ha Kendy alapjából raknak, tulajdonképpen tekintélyt. Kendy Mihály erősen gazdag volt, talán úr, vagy átmeneti ranggal, volt malma, szeretője, ahogy kell, hogy a világszép nejét, Kelemen Vészi Annát kerékbe törje a nagykerék, úgyhogy kéznél volna a legenda, ha az iskolában fogalmazást kér Oláh Bözsi tanítónő. Nem és nem. Csak aztán osztogatja ki a körmösöket, miután szembesül, hogy a tanulók nem írnak fogalmazást, rémesen unjuk Kendy Mihályt, mondják, se nem Tarzán, se nem Robinson, még csak nem is Hunyadi János, és Nyers Kis Valérra sem hasonlít, aki puszta kézzel megküzdött a farkassal, halálosan torkon fogva a fenevadat, vagy mi a csoda az.

Sutaságokat írnak a füzetbe, felnőtt szájból vett idétlenségeket, mert a szövegből ítélve szembetűnő a felnőtt utálata, közönye, ha a szülőföldről kell szépeket diktáljon elemi iskolás gyermekének gyér, álmosító lámpafényből. Bözsike azt követően keresi elé az antik vonalzót, és csap összeszorított fogsorokkal Vend körmére. Mély vájatok keletkeznek Bözsike arcán, amikor azt olvassa Vend A mi családunk című, házilag készülő fogalmazásából, hogy apa és anya elvonulva a szobájukba fáradtságtól félholtan kevernek a díványon. Elhűl a tanítónő, guzsalyvirág színe van, vagy éppenséggel angina pectoris, kis izzadt asszonypelyhek lebegnek az vájatok peremén, s egy szemölcsből táplált vadhajtás elszántan ágaskodik. Hívatja Vendel mérnököt, azonnal jöjjön, magyarázza meg, miféle baromságokat diktál a kölykének. A mérnök úr elképedve padlóra szögezi tekintetét, hülye Vend, gyorsan felpofozlak! Hagyja, ne pofozza! De! Jó! A kurva anyádat, büdös kölyke, honnan veszed a keverést, amikor én heverést mondok neked? Esetleg szebben, civilizáltabban, mérnök úr! Hogy rúgok beléd mindjárt! Itt álljunk meg, tanácsolja Oláh néni, kevésbé lilán. Innen tudjuk, hogy Vendék nem helyiek, születésileg nem, és egyáltalán nem, a sárosvölgyi ember nem mondana ilyeneket, mindösszesen előretaszítaná hegyesedő állát, mint aki savanyú cukorkát szopik, de így sem valószínűsíthető, mert a sárosvölgyi embert nem hívatja Bözsike, mert csak nézne a fiára a magas, szőke ember, tekintetét még szűkebbre vonná, egyet rándítana a vállán, menne, mert vékony az üst feneke, mi van, ha odakozmál. A történetnek itt vége lenne, mert hallanák, hogy harangoznak. 

Innen kezdve a helyzet nem kompatibilis a tragikusan komolyakkal, mármint a harangszóval, mert kitartóan szól a nagy a toronyban, aztán kezdi el a harangláb kicsije, mintha úgy költötte volna a nagy, közepesre, nyolckupásra... Arról már senki nem beszél, hogy Kendy Mihály adománya, egy nagy, szőke ember olvassa le, teleszkópot művelve, kinyújtja a nyakát, mint egy szíjas gúnár, így most már a legenda egészen hiteles. Öntetett br. Bornemisza Leopold emlékezetére, Sáromberkén Henter Mihály műhelyében görgényüvegcsűri közadományból. Onnan elhozatott valamikor, ennyit jelent szűkszavúan a teleszkópnyakú szőke férfi, az már csak mellévéset, hogy a völgynek ajánlja Kendy Mihály gabonázó vámos- és malommester 1890-ben. Harangszó másodkézből, innen nézve galambszaros, lilás, főleg ha mínusz fokokban kell kongjon, a falu felett is lilán hasal el az érc hangja, lilán, mint a halott az elsőházban, ha infarktus, ha áramütés, vagy akasztott ember. Mindenesetre egyáltalán nem amolyan perfid hang, hanem hiteles, otthoniasan szól; nem mellékesen megbízható a hozzá való könyörgések hatásait, vagyis kegyelmeket tekintve, egészségért, csakis egészségért, kevésért is megéri hozzá beszélni, a harangszó elviszi az Úrhoz a keveset is, hogy a jégesőtől óvj meg, Uram, minket, többnyire megóv, ilyenkor a nagy, szőke férfiak megnyúltan sovány, fagyosan elégedett arcáról elsuhan az árnyék. Nem tudjuk, hová suhan, egyszerűen ellesz; mint akik abbahagyják a sónyalást a legelőn, arcuk valamelyest felvidul, kienged, ilyenkor darabokra törik fizimiskájuk környezete, majdnemhogy csörömpöl. Addig eresztik le állukat, amíg fogsoruk kikerül fedésből, szűrik a levegőt, a fülükből szőrpamacs ágaskodik elé, szűri a híreket, szűri a harangszót, ilyenformán a nagy, magas, szőke emberek azt hallanak, amit akarnak, amit nem, azt nem, mert minek, ha nem. A patakban zsákmányra vadászva szúrósan előreáll Jegenye Nagy szemöldöke, sunyi pofa, hiúz-effektus. 

Füst száll a szürke égre, gizgazt égetnek. Szőlőmunkások kapnak lejtőre, valamennyinek csángókék dokknadrágja van, lábukon Dunlop gumicsizma, luxus, a lábszáron összefűzhető kis, égőpiros gombocska megbízhatóan zár csizmaszárat. Ilyen kellene a nagy, magas szőke emberünknek, és előrenyomul az álla, lehet, ilyen egy vágyakozás. Úgy tesz, mint amikor savanyú cukorkát szopik, menő dolog itt a savanyú cukorka. 

A szőlőmunkásoknak etnos kinézetük van, nem is etnos, mondjuk úgy, inkább népi szőlőmunkások, de a szőlőmunkások ilyemivel nem foglalkoznak, elegük van. Most csak zöldet látnak, zavaros vízben halászt, hé, kiáltják, pedig a nagy, magas szőke emberek nem szoktak kiáltani, egyáltalán nem, innen tudni, hogy szőlőmunkások, hegyeken túli idegenek, erős tájszólással. Napszámon vannak, beállnak a céghez átmenetileg, megnyüvesedett februári, márciusi havaktól szőlővirágzásig. Van, aki menni akar szőlővirágzáskor, vannak, akik maradnának az ültetvényen szüretig, momentán otthonias, laktató, nyugtató a szőlővirág illata, mikor milyen, csak asztmás ne legyen az ember. Nem baj, hogy van közöttük süket, aki nem veszi le fejéről a baseball-sapkát, amit ilyenkor le kellene vegyen, azt mondják, pünkösdisták, prédikátor is van köztük, kiválóan metszi a tőkét, bár nem annyira gyorsan szed, inkább mindegyre eltűnődik, bávatag,

Hiába kong mindkettő külön-külön, majd vegyesen, a nagy, szőke férfiak tekintete változatlan, mindössze felegyenesednek, a termetükkel ellentétben mindig görbén, görnyedve, hajolva szedik a fosószilvát, a beszterceit, a szilágyit, a hullóalmát, az epret, az egrest és a ribizkét, az álluk megint csak előrenyomul, így van ez rendjén, elképzelhetően mindig savanyú cukorkát szop az ilyen típúsú nagy, magas, szőke ember, tekintetük lapos, mint akiknek nincs boldogságuk, és boldogtalanságuk sincs, egyáltalán nem pirosak, mint akinek fejébe fut a vér nyilvánvalóan a hajolástól, ismeretlen fogalom a sztrók, úgy az agyvérzés, bár csöppnyi fülzúgás adódik elképzelhetően, azt hinnénk, a nagy, magas és szőke férfiaknak vérük sincs, napfénnyel töltekeznek, lemerülnek, estefelé elmennek a művelődési otthonba, várják, hogy szólaljon meg már valamelyik.

Rupa, mondja egyikük, Rupa, mondja a másikuk, sasfát kellene támasztani vele, mondja a harmadik, folytatnák a beszédet, de a köpölyöző asszony mindig közbeszól, sóvidéki, pontosabban szolokmai szőttessel takart ágyon kinyújtózva veszik az adagot a feltöltés dolgában tanult és sokat tapasztalt köpölyöző asszonyól. Mégis egyre sápadtabbak, ahogy kifolyik lassan testükből az idő, alig savanyú bűzük van így elfeküdve, lassulnak a mirigyek, mondja köpölyöző asszonyunk, pocakjuk nincs, befele nő a sok hajolástól, azért horpacok ezek a férfiak. Fontos, hogy nyújtsuk meg a leragadó izmokat, a jó vérkeringést pedig a szövetek várellátásával érjük el, villantja meg tudását a köpölyöző asszony, miután megvárja, hogy a köpölyözést követően savanyú cukorkát tegyenek a szájukba a magas, szőke férfiak, és mazochista türelemmel nézzenek kifelé a művelődési otthon ablakán, majd induljanak el. Mintha falábon mennének, egészen halkan mondják, hogy hát Rupa feladta, sasfát kellene támasztani véle.

* * *

Sok-sok széles karimájú, fekete kalap úszik lefelé, legalábbis mintha úszna a patakon, de nem, s magas, szőke férfiak szemével nézve, mintha úszna valamennyi kalap a kerítés felső peremén, így néz ki a mozgás félig felállva, ősemberi pózba, az utcáról nézve pedig szemöldöktől felfelé mutatkozó homlokokon, koponyákon átsimított hosszú, szőke hajtincseket lágy szellő szálanként rakosgat, ilyen lehet a béke otthona. Úsznak lefelé a széles karimájú, fekete kalapok, egyre több van belőlük, végig a völgyön keresztül, pontosabban hosszában, nincs akadály, hogy valamelyik is hitvány gyökéren fennakad. Elöl a korpusz művészettörténeti leltáranyag lehetne. A menet elején sűrűbben mozognak a nagy, széles karimájú fekete kalapok, a nagy, szőke férfiaknak teljesen közömbös, miután felekezetet váltottak, teljesen mindegy, ki viszi a menet feszületét. Már elfelejtették, hogy régebb ki vitte, volt arra ember ugyanis, nagy, nyújtott ember volt, az övéké. Szájuk, szemük, fejük, hajuk, tarkó alatti anyajegyük szerint is az övéké, aki nagyon is kimérten lépegetett a sorok elején, majdnem élvezhető kádencia volt. 

A nagy, magas, szőke emberek türelméről sokat elmond az a tény, hogy mintegy két-háromszáz évszázada keresik az ősöket, tulajdonképpen honnan, kitől, miről vezet idáig az út, mi a nyelvük, a szokásuk, mi a viseletük, leszámítva a kalácsmintákkal megkötött almazöld szvettereket kék-égszínkék gombokkal. A kutakodást átmenetileg abbahagyják, úgy szólva, miután egymás fizimiskáját tüzetesen megvisgálva megállapíthatják, hogy egyáltalán nem kúnos arcuk van. Nem tölti el őket különösebb izgalom, amikor időnként visszatérő tanszéki néprajzosok feltehető germán eredetről beszélnek.

Viszik, dehogyis rúdon, hanem gumikerekű szekér bölcsőjében. Rúdon rendes, megbecsült embert visznek. Nem mondják, viszont így gondolják a magas, szőke férfiak, a kerítések felett egymásnak bólogatnak, mert érzelmeket távolról is lehet olvasni. Nagy Jegenye bólogat a patak medréből, megszokott helyén áll, fél lábon, leselkedik, nézi a vizet fél szemmel, a másik szemével hunyorít, és savanyú cukorkát szopik. Cseng a fülem, mondja senkinek. Úgy áll ott, mint Keskeny Máté János kertje végében a szürkegém, Máté hiába hajtja el, a madár felrebben, a gyepűk felett tesz egy kört, levetülő árnyéka átsuhan a nagy, szőke emberek fényes homlokán. A fuvarosok fényes vaslapátokat mutogatnak a gémnek, azt mondják, nyüvek a beledet, hosszú nyakú madár.

A gumikerekű szekér, mint kezdet és a vég. Gumikerekű bölcsőjében fogant már gyermek, láttunk vajúdó asszonyt bölcsőből tépdesni az eget, azt mondja Rupa, ne asszonyát, hanem a lovát nézzem. Tehetem nyugodtan, mert piros bojt volt a kantár sárga rézkarikájába fűzve, a szép derest esélyem sincs megigézni.

Csak változott valamit a világ, nem ráfoson, kóberesen, hanem gumikerekűn vándorol a haza, a putri, benne mindig hangos etnomuzsikára állított CD. 

Ivott bort, pálinkát, végül kék szeszt, oláh ecetet, vért hányt. Lopott, Nagynyéki bácsi lucernásába is belekaszált, mondják a fültőről nagy szőke tincseket növesztő emberek. Azt is mondják, mikor nézik a kerítés peremén úszó nagy, fekete kalapokat, hogy inkább sasfát kellene támasztani vele.

A nyomtatott nagy H betű összekötő rúdján fekvő koravén férfit nyújtanak, úgy tűnik, a nyújtható korát jóval meghaladta, és szégyenében nem akar beállni a harangláb alá méretkezni. Próbálkoznak: hátha, Jani, maradj veszteg. Egyik felől, másik felől két magas, szőke ember óvatosan teker, lábak fixálva istránggal, a nyak párnázott hurokban. Amikor a széles karimájú fekete kalapok kevésbé rendezetten kezdnek visszahömpölyögni, és érdeklődést tanúsítanának a folyamat iránt, a tekerők abbahagyják a műveletet, sőt, a nyújtott ember is talpon van, nézik az eget, megvárják, hogy a gém árnyéka átsuhanjon a homlokukon.

A lármás nép a földre telepszik, a patak partján fényes nadrágok feszülnek. Törökülésben szívják a kavicsos nedvét. Beszélnek sokat. A sasfák mögül leselkedő nagy, szőke tincseket növesztő emberek egy szavukat sem értik. Annyi biztos, megbeszélnivaló van, gyöngyös pálinkára fehér kenyeret falnak. Gyökeret lógat a kis súgó, fűzfaágon nagy, fekete kalap. Üst alól jövő füst srégen ráfekszik a füzesre, majd a völgyön egészen szétterül, előbb körbejárja a nagy, fekete kalapot. Fehér, tatárosan lecsüngő bajuszos öregember megnéz egy villanást, nézi az elúszó sárga levelet. Van úgy, hogy meg kell nézni egy haszontalan, hulló levelet.

A fültövön szőke tincseket növesztő magas férfiak ekkor már nem leselkednek, a gúnárnyakak vájdlikba szépen visszacsúsznak, nincs mit nézni egy semmi villanáson.