Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben. Fordította Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2024.

A vártnál is kevesebb magától értetődő elem marad a 21. századi társadalmi konstrukcióinkból, ha Margaret Atwood szemén keresztül figyeljük azokat, és még fel is használjuk a szövegvilágából kinyerhető módszertani kapaszkodókat a körülményeink értelmezéséhez. Elveszve a rengetegben című novelláskötete két évvel az angol eredetit követően, 2024-ben jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, Csonka Ágnes fordításában – akinek munkája a bő 15 évig fordításra várakozó Rendbomlás (2022) című Atwood-kötet is. A korábban egyedülálló novellákként megjelent hét szöveg, nyolc továbbival bővülve elfoglalja kiérdemelt helyét az atwoodi világban, és érzékeny teret nyit meg az olvasó előtt, amelyben az írónő élettársának, Graeme Gibsonnak is emléket állít.

A halál túlzott jelenléte, a létezési variációk és az ezekhez társuló elcsépelt életigazságok olykor aggasztó módon tűnnek fel a sorok között, ez viszont ebben a kötetben Atwood egyik hatásos eljárásává válik: klisének tűnő állításai könnyeden kimondhatóvá teszik a mindennapok szorongató tapasztalatát, a veteránok által megélt poszttraumás stresszt, az elhagyott nők és gyermekek kétségbeesését, a világjárványokkal küzdő és idegen testekben újjászülető egyedek kérdéseit. Olykor a történetalakításban is találkozhatunk kissé Atwood-idegen, mások által túlhasznált megoldásokkal, viszont olvasókként mégis azzal szembesülünk, hogy a halálos ágyon tett vallomások időt hagyhatnak a későbbi jelenetek intenzitásának növelésére: „De ez nem a vég, mivel a vég mindig önkényes. Egy újabb jelenettel zárnám.” (107.) Atwood önreflexiója karaktereit és tematikáit is átjárja, mely az emberek közötti kapcsolatok mélységét és érdekeltségeit, a szociális hálót mozgató elemek motivációját bontja le: „Miért vagy ilyen hiú? – kérdi a tükörképétől. Túl késő már a hiúsághoz. Senkit sem érdekel, hogy nézel ki, már nem.” (203.) Atwood három részre bontott kötete az önálló novellák ellenére is összeáll egy sajátos egységgé: az első, három szöveget magában foglaló rész a Tig és Nell címet viseli; az utolsó, Nell és Tig fejezet további négy írásával a névválasztások és történetek által kapcsolódik a Rendbomlás kötethez; míg a köztes, Az én gonosz anyám rész nyolc szövege további művekkel és atwoodi világokkal érintkeznek.

A személyesebb, végletekig esendő és emberi Tig és Nell / Nell és Tig-novellák teret engednek egyfajta asszociációs játék által konstruálni az elbeszélést, így az egyszerű, mindennapi cselekmények bonyolult gondolattérképekként működnek, alkalmasak az idő linearitásának észrevétlen megbontására. A címadó szereplők az atwoodi kiismerhetetlenséget viselik: nem alakulnak ki részletes karakterrajzok, csupán a történet által elkerülhetetlenül közölt vagy kiemelkedően fontos tulajdonságokat ismerjük meg, ahogyan ez a kötet eltérő univerzumokat és disztópiákat ábrázoló darabjai esetében is történik. Nell és Tig életének momentumait ugyanis a nyolc szövegből álló Az én gonosz anyám című rész egy rövid időre háttérbe szorítja: az egység címeként is szolgáló szöveg feloldja egy olykor bántalmazó anya–lánya kapcsolat konfliktusát, viszont az idővel árnyalódó kontextusok mégsem tudják azt eltörölni, ahogy az apa általi elhagyatottságot sem – ezek a problematikus viszonyok jó eszközöknek bizonyulnak a középosztálybeli családmodell kritikájához. A Rossz fogak, illetve a Levegőben: szimpózium című novellák idős nők csacsogónak tűnő beszélgetésein keresztül a szexuális forradalom hatásait, az öregedést megelőző és általa kialakult testképet s énképet villantják fel, miközben a kellékként szolgáló társadalmi, politikai helyzet bírálatát is megkapjuk. Csilla, a gyerekként Kanadába kitelepedett magyar írónő azon túl, hogy a magyarság szériakellék melankóliájával rendelkezik, újratermel számos olyan megjegyzést vagy gondolatot, melyek napjaink eltörléskultúrájában, valamint a szélsőséges genderolvasatokban több szempontból problematikusak lennének. Előbbi A halott interjúban olvasható, George Orwell-lel folytatott beszélgetésben is megjelenik: az eltörlés/száműzés csak az egyik közös pont az írók között, akik szinte váltották egymást „[a] létezésnek ebben a fázisában” (238.).

Atwood Akikapja című szövege nem csupán A szolgálólány meséjének disztópiájára, de az 1984 társadalmi berendezkedésére is utal, viszont a novellában nem totalitárius rendszerek, hanem pusztán az emberi faj túlélésének törekvése alakítja a működési struktúrát: „A régi, kétséges kimenetelű udvarlási rituálék, a laza, egyénileg választott monogámia egyszerűen nem működhetett többé: túl nagy volt a halálozási arány.” (169.) Az erőteljes politikai irányítottságon túl a szövegbeli világ a társadalmi osztályok szerinti felosztást is mellőzi: a 2026-ban játszódó disztópia az egészség és tisztaság mentén osztja két rétegre az emberiséget, a férfiakat pedig ritka és értékes tisztaságuk miatt a szolgálólányok státusához hasonló helyzetbe sorolja, két gyerek előállítására kötelező szerződéssel házasítva ki őket. Vitathatatlan, hogy pusztán a nemi dichotómiák pozíciójának felcseréléséről van itt szó, viszont a női test fölötti uralom még Atwood világában sem válik teljesen megfordíthatóvá, hisz a nemzés kötelezettsége csupán az aktusokat tudja előírni, a kényszerített várandósság és szülés disztópikusan sem adaptálható férfi princípiummá.

Az intergalaktikus krízissegélycsomag részeként egy polipszerű lény Türelmetlen Griselda történetével szórakoztatja a várakozó embereket, amely külső perspektívából láttatja a szociális viszonyok konstruáltságát, a férfi és női dichotómia hatalmi vonatkozásainak felnagyítása által: tagadhatatlan, hogy a társadalomtörténeti változások beható ismerete és érzelmi motiváltsága nélkül számos történetünk egy verbális, fizikai és szexuális bántalmazást megengedő mechanizmust láttat. Épp a meg nem értettségből adódik az elmesélést keretező kiszólások humora, ugyanis a lény ezekre többször expliciten reflektál: „egyszerre merésznek és pikánsnak találta. Pikáns. Ez az önök egyik szava. Azt jelenti, beleszúrni egy nyársat valamibe. Sajnálom, de nem tudom jobban elmagyarázni. Ez egy földi szó, végül is, nem az én nyelvem szava. Majd kérdezősködjenek.” (137.) Hasonló értetlenkedést verbalizál az emberi testbe került csigalélek a Metempszichózis, avagy a lélek utazása című novellában, amely nem csupán a kimondatlan etikai előírások, de az emberiség által természetesnek és gyakoriságuk miatt általánosnak ítélt szokásokat is értelmetlen konstrukciókként láttatja. Attól eltekintve, hogy a történet végére a kettős én – a test emberi tulajdonosát és a csigát magában foglaló személy – próbálja magát valamilyen determinista elv mentén magyarázni, a korábbi gondolatok mégis alkalmasak például a monogám heteronormatív felfogások lebontására, épp a csiga hímnőssége okán: A csigák élvezik az édeshármast. Ez ebbe, az abba, a selymes, de izmos összekapcsolódás koszorúja... Nem, Tyler a szíve mélyén puritán – ez a kondifüggőségéből is nyilvánvaló –, és mint minden rendes puritán, ő is monogám hajlamú. Milyen kár. (199.) A csiga hatására átalakult étkezési szokások Atwood első regényében, Az ehető nőben (2020) végbemenő leépülésre utalhatnak, viszont jelen novella a csiga elbeszélésében váltakozó én, ő, mi névmások által hangsúlyozza az identitáskrízis belülről fakadó voltát.

A halál mibenléte számos helyen explicit kérdéssé válik, főként az Özvegyekben és a kötet címadó, Elveszve a rengetegben novellájában, viszont a többi szöveget is összefonó létértelmezési kísérletek ezt többrétűvé teszik. Margaret Atwood nem ragad bele az emberi élet végességének, sem a halál elkerülhetetlenségének gondolatába, így folyamatosan új megközelítéseket kínál, amelyeket a perspektívák és műfajok váltakozása erősítenek meg. Annak ellenére, hogy a történetek folyamatosan emlékeznek a 20. század második felének kanadai helyzetére, a kötet nem reked meg a múltban, ezek az emlékek viszont segítenek a megértésben: „Nell számolni kezd 1908-tól. Mindenkivel ezt teszi, akivel találkozik, mert tudni akarja, mit élhettek át, mielőtt megismerkedett velük. Mikor voltak tíz-, tizenöt, harmincévesek?” (259.) Nell számos ismerősre, rokonra is visszaemlékszik a Tiggel megélt történeteken keresztül, viszont ezekben a karakterekben is az egyéni megéléseket keresi, miközben elejt néhány megjegyzést az emlékező és értelmező szemszögből adódóan: „Johnt ma rutinszerű nőgyűlölőnek minősítenénk, de nekem úgy tűnt, hogy a nők – a csalfák, prűdek, boszorkányok, cédák – elleni kirohanásai csupán általános embergyűlöletnek egy részhalmazát képezték. Az emberiség, beleértve a nőket is, egy csődtömeg.” (38–39.) Motivációja a nézőpontok átlátására, mintsem minősítésére irányul, ahogyan ezt a technológiai fejlődés kapcsán tett utalások is mutatják. Nem dimenzionálja túl az eszközök fejlődését, kellékekként és az időreferencia kapaszkodóiként használja őket.

Az Elveszve a rengetegben az atwoodi világból emel ki morzsákat, komfortossá teszi az idegenben való mozgást, például a helyenként felbukkanó varangyokon, valamint a saját és egyéb irodalmi művekhez való bújtatott kapcsolódásokon keresztül. Nem sikerült teljesen ellenállni a kísértésnek, hogy explicitté tegyek néhány találkozási pontot a novellák és a korábbi szövegek között, hisz a kanadai szerző írásai Nell-szerű gondolattérképet alkotnak, amelyben összekavarodnak az utak, leírhatatlanságukban mégis letisztult egységek rajzolódnak ki. És ami az olvasás kezdetétől foglalkoztat: mi marad a rengeteg után, hova tovább, Atwood?