David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Ford. Kemény Lili, Sipos Balázs, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018.

Fazakas Márta: Az köt össze most hármunkat, hogy elolvastuk David Foster Wallace Végtelen tréfa című, 1996-ban, éppen 30 éve kiadott regényét, amely magyar fordításban 2018-ban, nyolc éve jelent meg. Mi hárman először két éve kezdtük el olvasni, akkor meghiúsult a közös olvasás és beszélgetés kísérlete, de az utóbbi hetekben újraolvastuk/-lapoztuk és befejeztük, kinek mennyi ideje volt rá. Tehát hatás alatt állunk, talán még rajtunk az a tejszerű köd, amely itt-ott megjelenik a regényben, ebből fogjuk megpróbálni megkeresni azt az optikát, ahonnan rátekinthetünk erre a súlyos könyvtárgyra, a maga több mint ezer oldalával, több száz, a történet megértéséhez nélkülözhetetlen jegyzetével, számtalan fő- és mellékszereplőjével, motívumával, történetszálával, enciklopédikus mennyiségű adatával, elméletével, és magunkra, amint és ahogyan beszélünk róla, de még szerencsésebb lenne, ha rögtön átadhatnánk a szót a szerkesztőnek, hogy ő mesélje el ezt a hármas beszélgetést, beemelve a narratívába az aktuális tudattartalmaink mellett a gyerekkorunk történetét is. Feleim, elvileg frászom lenne az efféle parafrázisoktól, amelyek a regény ún. világát görgetnék tovább, de meg kell vallanom, hogy nem a bejáratot nem találom a regényen, hanem a kijáratot. Mintha minden megnyilatkozás, kérdés óhatatlanul visszautal, visszadob oda – hiszen minden és mindennek az ellenkezője is benne van ebben a szövegfolyamban. De végül is ezért olvastuk el, ezt várjuk egy regénytől (?), hogy megkerülhetetlen legyen, akár úgy, hogy revelál egy világot, ami által közelebb jutunk valamihez – valósághoz, magunkhoz –, akár úgy, hogy végtelenül elbizonytalanít a valamihez való eljutás természetét illetően. A szorongásomon segítendő azzal a spontán trükkel próbálkozom – és erre kérlek titeket is –, hogy felteszem a könyvet egy képzeletbeli polcra, amelyen az a relatíve sok könyv található, amelyeket az elmúlt harminc évben olvastam, s annyit állítok róla, hogy ezen a polcon nekem ez most az a könyv, amely lenyűgözően bonyolultan beszél az emberi szenvedésről. Azt hiszem, ez a legtágabb perspektívám, amelyet meg tudok nyitni, s ebben minden szó számít. Ti hová helyezitek a saját könyvespolcotokon?

Tamás Dénes: Tud valóban szorongató lenni ez a könyv, és nemcsak a terjedelme és a szinte lekövethetetlen komplexitása, hanem a témája miatt is, de én mégsem az elveszettség érzésével maradtam az elolvasása után, hanem a jelentőség, sőt, a hála érzetével. Nem kezdő olvasóként az elmúlt években azt fedeztem fel magamban, hogy egyre kevesebb az elolvasott művek között az, melynél azt érzem, hogy valóban képes a találkozás, a revelálás, a felforgatás eseményével megajándékozni, hát ennél a könyvnél maximálisan, mintha egy hatalmas koporsó került volna az utamba (nem véletlen a fekete borító), de pontosabb, ha azt mondom, egy nagy, sugárzó test, amellyel szembe kell néznie mindenkinek, mert azáltal egyszerre fog hatalmas érzelmi utazásban részesülni, miközben kérdések özönét tudja feltenni a jelenlegi világ állapotával kapcsolatosan. De legmélyebben valóban az emberi egzisztencia kitettségével kapcsolatosan tudunk meg valami lényegit, és hát véleményem szerint ez lenne a valódi irodalom legfontosabb feladata. Te, Márta, az emberi szenvedés bemutatását jelölted meg a könyv leglényegesebb hozadékának, azonban itt nem áll meg a regény, hanem továbbkérdez, kutat, a megoldás is érdekli, és arra keresi a választ, hogy vágyvezérelt, élvezethalmozó világunkban miként lehet kikerülni azokból az ördögi spirálokból, amelyek végül saját életünk, de tágabban társadalmi működéseink számára is zsákutcának bizonyulnak. Hogyan lehet értelmet adni életünknek egy hedonista világban, ahol az élvezetek hajszolása végül a legnagyobb szenvedéseink forrását is jelenti? Hogyan lehetünk valóban szabadok ott, ahol kényszereink, függőségeink megbéklyóznak? Létezik-e modern, független individuum, vagy ideje lenne átgondolni, kik is vagyunk, hogyan működünk? Ezek lennének szerintem azok a kérdések, amelyekkel megpróbál szembenézni Wallace, mi az, hogy szembenézni, ránk dönti ezeket a kérdéseket úgy, ahogy csak a legnagyobb irodalom tudja. Ennyiben nagyon elöl lesz ezután ez a könyv a képzeletbeli polcomon.

Gyenge Zsolt: A könyvolvasás élményét én fizikai, testi tapasztalatként írnám le elsősorban, ugyanis már tárgyi jelenlétében, formátumával is akadályt képez az olvasó elé. Azokban a hónapokban, amikor két évvel ezelőtt mindenüvé magammal hordoztam, téglaként nehezedett minden táskámban; fél kézbe nem lehetett fogni, hogy egy fotelben vagy kanapén hátradőlve csak úgy olvasd, muszáj volt minimum az öledbe fektetni – asztalra is lehetett volna tenni, de annak a tanulmányozás-pozíciónak a komolysága nem illik ehhez a szöveghez. Ez a könyv kényelmetlen – minden értelemben. A szorongást, a szenvedést és a megszabadulást (vagy annak lehetetlenségét) jelöltétek meg elsődleges hatásként és témaként, és igen, én is azt gondolom, hogy ezek körül kereng ez a szövegfolyam, de van valami precízen körülhatárolt a középpontjában: az addikció. Olvasatomban a Végtelen tréfa azt állítja, hogy kortárs világunk legalapvetőbb, tragikusan mindenható mozgatórugója az addikció minden területen. Függőséget vált ki az ismerteken (alkohol, drog, gyógyszer, fű, cigi – az egyik visszatérő cselekményszál egy drogelvonóban játszódik) kívül a média (az egyik történetszálban egy, nézőit végzetesen magához bilincselő filmfelvétel után nyomoznak), a sport (a talán középponti cselekmény egy rendkívül sikeres teniszakadémiához kötődik) és a politika is. Amellett, hogy sok tekintetben profetikusnak bizonyul a regény, én teljesen igazoltnak látom ezt a problémafelvetést: belefulladtunk saját függőségeink hálójába, ahol, ha véletlenül egytől szabadulunk, az csak azért sikerül, mert másik kettővel pótoljuk. De ehhez kapcsolódóan nekem van egy másik kérdésem, amely továbbvisz talán a regény hatásának és beszédmódjának megragadásához. Emlegetünk ugyanis komoly, tragikus, végzetes dolgokat, de ez a regény vajon nem paródia? Olyan eszement mentális konstrukciókat, szituációkat eszel ki, hogy igazából nem lehet – nem lenne szabad – komolyan venni: végeredményben Végtelen tréfa a címe.

FM: A válaszom igen és igen. Dénesnek, hogy mindenek előtt magam is azt találom a legfontosabbnak, hogy kutat a szöveg, mintha egy hatalmas laboratórium volna, ahol az összes kérdésünket, válaszunkat, vágyunkat, célunkat modellezik, és megkeresik ezeknek a lehetséges végpontjait – pl. a radikálisan végiggondolt, látványra és addikcióra kifeszített modell végpontját egy halálos Szórakoztatásban, vagy azt a nyelvi modellt, amelyben a nyelv leválik a tapasztalatról, és végtelen, feneketlen szótárrá válik, amire Hal és Mamsz előszeretettel utalgat. S igen, rendkívüli szórakoztató módon, nekem rengeteg örömöt adott a könyv, csak azért nem tudnám paródiának nevezni, mert igenis tétje van abban, hogy milyen válaszok lehetségesek pl. a szenvedésre, ami, bármi is legyen a forrása, közös nevezője az összes figuránsnak. S akkor most ráközelítenék az egyik történetszálra, amely hozzám talán a legközelebb áll: az Ennet-házra, ahol a különböző függőségekből szabadulni vágyó lények otthona van, akiknek alaptevékenysége, hogy AA- (Anonim Alkoholisták) és NA-gyűlésekre járnak. Ezeknek a gyűléseknek a működése nyűgöz le, amit valahogy úgy látok, mint az igazság színrevitelének modelljét. Amellett, hogy ennek a szálnak a központi figurája, Don Gately valamiféle erkölcsi-érzelmi középpontot képez, valahogy úgy érzem, hogy egy ilyen gyűlésen van a legtöbb esély arra, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, és megpróbáljuk kimondani, hogy kik és mik vagyunk. Itt a hamis/igaz tengelyen az összes lehetséges beszédmódozat lemérődik az önfelmentéstől a hamisításon át az autentikus megszólalásig. S ami a legviccesebb, hogy az évezredes vallás- és istenkérdés is itt találja meg méltó helyét, egy AA-gyűlésen, egy olyan üres jelölővé válva, aminek az égvilágon semmi más jelentése nincs, mint hogy ismételgessük, vagy pattogtassuk, mint egy labdát, hogy leszoktasson. Miközben ide téved be a regény másik, teniszakadémiás történetszálának szereplője, Mario, ahol olyat is lát, hogy valaki őszinte arccal kimondja, hogy isten, és senki nem néz rá furán és aggódóan. De nem lehet nem észrevenni, hogy ebben a töméntelen mennyiségű történetben rengeteg borzalmas abúzus szerepel, mintha arra a kérdésre, hogy ki vagyok – a legtöbb szereplőnek a gyerekkorában lenne meg a válasza. Valahogy az egész regényben fel- és talán túlértékelődnek a családi viszonyok, miközben ez valóban rengeteg gondolkodnivalót ad. Bárhol folytathatjátok, de ha én kérdezek, akkor azt kérném, hogy egy ilyen ráközelítéssel mutassatok rá egy hozzátok közel álló pontra a regényben.

TD: Mindent túlpörget a regény – ezt tudom válaszolni Zsoltnak és Mártának is. Ezért lehet paródiának, akár tréfának is tekinteni. Elvisz a szélsőségességig, a paroxizmusig. Ha szenvedés, akkor szétbombázlak szenvedéssel, ha a világ közvetítettsége a téma, akkor szétbombázlak a közvetítés megannyi trükkös lehetőségével. Ha humor, akkor ezernyi arca lesz a humornak, hogy szinte halálra röhögöd magad. Mert szerintem a regény pharmakon akar lenni. Azaz, egyszerre gyógyszer és méreg. Tudták a görögök, hogy ez milyen mélyen összefügg. Nem lehet kigyógyulni valamiből, ha nem jutottál le igazán a mélyére. Be kell mutatni a legösszetettebb, legmélyebb formájában a világunk hamis, téves voltát, hogy az ember szomjazni kezdje belőle a kiutat. S ezzel a regény tulajdonképpeni státusának vagyunk a kérdésénél. Posztmodern ez a regény? – ezt kérdezném tőletek. Mert mindent tud arról, hogy milyen kell legyen egy posztmodern regény. Önreferenciális, befejezetlen, elbizonytalanító, játékos. Miközben érezzük, hogy mindig túl vannak a tétek ezeken az adottságokon. Valami egyszerű a válasz a legösszetettebb kérdéseinkre. De hogy megtaláljuk az egyszerű választ, magunkra kell húznunk a világ bonyolultságát. Van Esterházy Péternek (akit nyugodtan párhuzamba lehet állítani Wallace-szal) egy aforizmája a Hahn-Hahn grófnő pillantása című regényében. „TÁVIRAT Maga posztmodern! VÁLASZTÁVIRAT Anyád.” Ez az én válaszom a kérdésemre.

GyZs: Nekem is az Ennet-ház volt a legkedvesebb történetszálam, de azért is, mert ez volt az egyedüli, ahol egyáltalán a remény minimuma fel tudott csillanni azáltal, hogy egy mechanizmusában nem átlátható, de mégis működőnek tűnő módszert látszott kínálni az addikciótól való szabadulásra. Vagyis a rengeteg kilátástalanság után mindig megkönnyebbülés volt rátalálni erre a végképp elcseszett – valóban, ahogy írod, Dénes –, a szenvedés legmélyére jutott társaságra: onnan nincsen lejjebb, tehát lehet feljebb. Egyébként nekem pont ehhez és a Márta által említett istenkérdéshez kapcsolódik az egész könyv egyik legjobb poénja. Don Gately arról panaszkodik egyik felszólalásában, hogy persze csinálja a rítusokat, imádkozik, de ezt az Isten dolgot nem érzi, nem érti. A gyűlés után, már a ház előtt tébláboló, indulni készülő társasághoz odagurul az egyik motoros fickó a macájával, és elmeséli neki a halas viccet: „Mi a tököm az a víz?” Hát én ezen napokig röhögtem, de a megértéséhez az egész jelenetet el kell olvasni. A paródia persze túlpörget, de szerintem ezt a parodisztikusságot az okozza leginkább, hogy a történet megértéséhez szükséges háttérinformációk és alaptörténetek nagyon késleltetve, eltolva, újabb és újabb írói leleménnyel szituáltan jelennek meg: a kanadai szeparatista Assassins des Fauteuils Roulants legendája egy hosszú lábjegyzetben egy plagizált dolgozat leleplező olvasásában elevenedik meg (aminek íráspillanata laza 500 oldallal odébb található, egy másik lábjegyzetben); a teniszakadémia-alapító kísérletifilmes apa mikrohullámú sütőbe dugott fejjel elkövetett öngyilkossága Orin és Hal, a két testvér ironikusan évődő, csipkelődő telefonbeszélgetésében; az amerikai-mexikói-kanadai unió létrejöttének politikai történetét pedig egy, az apa dokumentumfilmje alapján a sérült fia által készített bábjáték-paródiából, illetve annak Hal és az akadémiatagok által szabadnapon történő megnézésének helyzetében derül fény. Ugyanígy „csupán” hosszú lábjegyzetből ismerjük meg az amerikai focistává lett fiú háttértörténetét a magát újságírónőnek maszkírozó amerikai titkosügynök álinterjúján, valamint a kamaszkori egykori baráttal folytatott levelezésen keresztül. Egy másik főszereplőnek az experimentális filmes apával történő megismerkedésének, majd múzsává avanzsálásának a történet szempontjából kulcsfontosságú sztorijával a drogelvonón épp kényszeresen, a többiek elképzelhetetlen mocskát takarító nő emlékezése közben, redvás szobasarkok, lámpabúrára száradt rovarok és átható hányásszag kíséretében találkozunk. Mindez pedig a 700. oldalon, mikor az esetre többszörösen történt már utalás. 

Azt nem tudom, hogy posztmodern-e ez a regény, én azt gondolom, hogy nem, mert a nyelvi, formai, narratív, szerkezeti leleményei nem írják felül, nem semlegesítik, nem zárójelezik a megélt/megírt tapasztalatot. Éppen ezért értek egyet Dénes korábbi kijelentésével: ez a regény tényleg pharmakon, egy súlyosan addiktív drog. Amellett, hogy sokszor valóban szórakoztató, az igazán lényeges hatás abban rejlik, hogy ha képes vagy eljutni a széttartó szálak első összefüggéseinek megjelenéséig, akkor terjedelme révén sokáig, hosszú hónapokig veled marad, még akkor is, ha intenzíven olvasod. Elkezd körülvenni a világa, és ha csak napi néhány oldal erejéig is, mindig jólesik visszatérni a lassan ismerőssé váló karakterek, helyszínek és nyelvezet őrületébe. Elkezd megnyugtatóvá válni a jelenléte, a tudat, hogy ha éjjel álmatlanul forgolódnék, bármikor kinyúlhatok érte, és az e-book olvasó halvány derengésében értelmet adhatok a kényszerű ébrenlétnek. Valahol a nyolcszázadik oldal tájékán – pedig akkor még szinte 300 oldal, egy normális regénynyi hátra volt –, már elkezdtem szorongani attól, hogy véget ér, és ahányszor kezembe vettem, a tudatom mélyét piszkálta a gondolat, hogy minden egyes oldallal közelebb kerülök a vég(é)hez.

FM: Nem tudok válaszolni a regény státusára vonatkozó kérdésre, de hallomásból tudom, hogy Wallace a posztmodern ellenében írt és alkotott, bár engem ez valahogy nem is érdekel, mert ettől még nem fogunk előbbre jutni, ha címkézzük. S igazolom, addiktív, felmerült már bennem, hogy életem végéig elég lesz ez a kötet, hogy olvasgassam és loopolva visszatérjek az olyan szorongásoldó leírásokhoz, hogy valaki megrekedt egy szorongásnál, és képtelen továbblépni magasabb rendű szorongásokhoz, illetve felébredni spektakuláris szendergéséből. Viszont feltűnően kevés szerep jut ebben a wallace-i univerzumban az irodalomnak, mintha az általa vizionált jövőben – ami nekünk már max. egy alternatív múlt – csak a film által nyújtott látvány lenne az a médium, amely értelmez, közvetít, egyáltalán művészetként működik. Patronok, videók, kamerák, kazetták stb. uralják ezt a világot, Incandenza a fizika, optika és tenisz után a filmnél köt ki. S ez annyiban igazolódott, hogy valóban a folyamatos, leginkább látáshoz köthető spektakularitáshoz vagyunk láncolva, ugyanakkor ez mégsem előlegezi meg azt, ami ténylegesen bekövetkezett az internet és a közösségi média ránk szabadulásával. Azok után, hogy mennyi mindent átfog ez a könyv, mi az, ami szerintetek hiányzik belőle, vagy ami harminc év után már inadekvátnak tűnik? Zsoltot külön is szeretném meghallgatni arról, hogy mit gondol az Incandenza filmográfiájáról, különös tekintettel a Szórakoztatásra (ami nem mellesleg eléggé kiábrándítóan banálisnak tűnik a főszereplő utólagos elmesélésében).

TD: Azt látom, valamilyen módon mindannyiunkat függővé tett ez a regény. Természetesen, csak magától. Ezzel valószínűleg elérte a legfontosabb célját. Bár azt is ki kell mondani, hogy azért Wallace nem egyszerűen a függőség regényét akarta megírni. Inkább azt mutatja meg, hogy a modern ember legnagyobb tragédiája nem az, hogy rosszat akar, hanem hogy képtelenné válik önmagán kívül bármit komolyan venni. Bezáródtunk saját tudatunkba, ki tudunk-e jutni valahogy belőle? És ott vannak a regényben ennek a kijutásnak a lehetőségei. Don Gately, de Marathe, a kerekes székes terrorista élete is ezt igazolja. Sőt, Hal, a teniszakadémia növendéke is felmutat valamit ebből. Ő úgy válik kommunikációképtelenné, hogy közben benne belül feltámad az igazi, egymásra figyelő élet lehetősége. Másra kell figyelnünk, nem kell azt hinnünk, hogy mi magunk uraljuk az életünket, az addikcióinktól is csak akkor tudunk megszabadulni, ha feladjuk a magunk uralásának a tévképzetét – ezek a regény finom stimulánsai. Az irodalom pedig úgy marad meg ebben a világban, hogy maga (a regény) mutatja meg a kijáratot. Abban a világban, amelyet valóban a fogyasztás, a szórakoztatás, az élvezetek hajszolása ural. Ennyiben a televízió a legjobb metaforája ennek a világnak. A Végtelen tréfa is egy film a regényben, melynek nézése halálosan függővé teszi az embereket. Ezért keresik a kanadai kerekes székes terroristák, hogy levetítsék Amerikában, miáltal kinyírják a Kanadát magába kebelező országot. De van egy problémám itt. A regény megmutatja, merre kell keressük a filmet. Egy misztikus történetrész keretében, ami igazán furcsán lelhető fel a regény világában. Wallace egy racionális, vagy inkább túlracionális szerző. Mindenre keresi a választ, mindent meg akar fejteni, ahogy Márta is jelezte, sokszor sematikusan, a gyerekkori élmények traumatizáló hatása felől. Itt mégis egyik szereplő, Don Gately lázálma jelzi a Szórakoztatásnak nevezett film hollétét, ebben a lázálomban találkozik Gately az addigra már halott film készítőjével, egy fantommal, aki jelzi, merre található a film. Nem beszélve, hogy a Szórakoztatást Incandenza apa azért készítette, hogy kapcsolatot vegyen fel Hallal, a magától elidegenedő fiával. Függőséggel a függőség ellen? Misztikummal a racionalitás ellenében? Valóban nem is olyan könnyű a kijáratot megtalálni.

GyZs: „Őkelme” filmográfiája nekem a parodisztikus véglet kategóriába esik, mikor az avantgárd film és konceptuális művészet alapvető toposzait kifigurázva ír Wallace tízoldalnyi lábjegyzeten keresztül egy teljes listát. A Szórakoztatásnak meg csak egyetlen jelenetét – illetve pontosabban csupán annak forgatási körülményeit – ismerjük meg, mert a filmet a szerző kívánságának megfelelően bemutatás nélkül vele együtt eltemették, illetve ha fennmaradt belőle bármilyen kópia, a megnézését senki sem élte túl. 

Dénes felvetésére a válaszomat kicsit messzebbről, a regény politikai vetületével kezdeném. A sztori egy olyan fiktív jövőben játszódik, amikor Amerika különcködő, védővámokkal fenyegető nyomására a NATO megszűnt, továbbá az Egyesült Államok bekebelezte Kanadát és Mexikót, miközben egy nárcisztikus elnök tévéshow-t csinál a kormányzásból. Hasonlóan profetikus a könyv a médiát illetően, „megjósolja” a videotelefonálás mesterséges háttereit/filtereit, amelyeket ma már naponta használunk, illetve a kilencvenes évek közepén szinte szó szerint felvázolja a Netflix és úgy általában az adatbázis alapú streaming-szolgáltatás működési modelljét. Ez számomra nem a jövőbe látás zsurnalisztikus szenzációja miatt érdekes, hanem azért, mert így harminc év távlatából helyesnek bizonyul a levezetés, és főként a premissza is. Ha ő akkor azt állította, hogy társadalmunk mozgatórugója az addikció, majd ebből a kiindulópontból egy olyan mikro- és makrotársadalmi vázlathoz jutott, amely kísértetiesen hasonlít arra, amelyben ma élünk, akkor lehet, itt az ideje komolyan vennünk a függőségre való hajlamot mint az ökológiai katasztrófába vágtató kortárs fogyasztói társadalom legalapvetőbb problémáját. És éppen ezért volt igaza az irodalom eltűnésében, hiszen hiába tűnik úgy a csetelés világában, hogy többet írunk és olvasunk, mint mondjuk a rádió és tévé korában: a kiforrott, lecsiszolt, a jelentést a szavak keresésén keresztül letapogató szövegformálás már a múlté. Banális posztok, locsogó podcast-ek, szelfi-üzemmódban felvett reel-videók vesznek körül, sőt, legújabban a mesterséges intelligenciának adjuk át a szövegformálás legbanálisabb feladatait is, mintha létezne nyelven/formán kívüli megértés. Lehet, hogy az irodalom zárványként még létezik, de a nyelvet a gondolkodás elemi részeként kezelő társadalmi viselkedés/percepció alig – erre is jól érzett rá Wallace. És igen, ide tartozik a végzetes önmagunkra figyelés, amit a szelfi mindent leuraló kompozíciós formátuma és az ennek terjesztésére kiépült közösségi média működésmódja teljesít ma be. A halálos Szórakoztatás a végtelen önfelmutatás önmagába gabalyodó gesztusában teljesedik ki, és tesz bennünket önmagunk foglyává: mi magunk váltunk az addikció alanyává és tárgyává.

FM: Ez az utolsó plasztikus és szép mondatod, Zsolt, nekem bármilyen fájdalmas is, egy tenyérbe simuló tárggyá konvertálható, amely itt van minden nap, minden órában velünk, tehát igen, a kísérlet sikerrel járt. És segítsetek, hogyan lehet lezárni egy beszélgetést, amely érzésem szerint el sem kezdődött?