[2015. június]

---

Minden éjszaka ébredek, amikor kimész pisilni,
valódi félelem száll meg, számolom a perceket,
hallgatom a neszeket, reccsen a padló, ahogy
kihúzod a széked, hallom a laptop-ventilátort is,
a táskádban kutakodsz, pittyen a telefon kioldógombja,
amikor már visszabújsz mellém, alig-alig tudok
visszacsusszanni az álomba, a kétely homályos
torlasza nem enged, ilyenkor rendszerint vádlón
süt az úr gombszeme, főként rám, de végig
rajtunk, hogy aztán, mint a szentek képein, az
égnek fordítsa.

A szerelemnek megvan a maga erkölcse, ezt vallod,
az ágy lejtősnek tűnik, mégis megáll benne az az
elmosódott massza, ami belőlem szivárog, mint
vízfesték a ceruzával megrajzolt kontúrokon, nem vér,
pedig mintha repedések lennének a testemen, ébredsz
és osonsz, mérést végzek a félhomályban, az elektron
pozíciójának kvantumbirodalmában, aztán a félelmem
elrontja a hullámfüggvényt, ezért kislisszansz a térben
és időben keletkezett hasadékon, a szemüket vesztett
üregek mögötti sötét űrbe, közben kacéran odaveted,
a szerelmet sérti a megfontolás.

A reggeli ártatlanságban aligha számíthatok arra,
hogy egy isten is ébren lehet, hogy amint elhagyod
a látóköröm, a szobát, megszűnsz létezni, ő vigyáz
rád helyettem, a bő, alvó blúz alatti meztelen melleidre,
a hívogatóan széttárt lábaidra, borostyánszínű szeméremtestedre,
melynek energiája a napból származik, és valahányszor csak
rád gondolok, ölellek, rád fekszem, vagy beléd hatolok, benned
moccanok, lélegzeted veszem, elhasználok egy falatka napsütést,
s a tested sókkal telik meg, rezgésközpontjában halkul a létezés
örömének visszhangja, romjaiban hever a csupa fény, és édes
nyögések sarjadnak.