Anya
Egyetlenegyszer láttam még utoljára
az ablakban, ahol rendszerint állni szokott
várva, hogy megjöjjünk az iskolából,
most is ott állt, és szomorúan nézte,
ahogy a temetésről jövünk… Fölrohantam, föltéptem
az ajtókat, és a hiánya úgy ugrált, ahogy a holdfény
a padlón az üres szobákban…
És a szavak kicsik voltak ahhoz, hogy befogadják
ezt a hiányt. És a szavak túlságosan nagyok voltak
ahhoz, hogy befogadják azt a szomorúságot,
amit a hiánya ébresztett bennem.
És ő csak állt, kívül minden szón, némán,
mint egy magányos világítótorony a fjord túlsó
partján. Én pedig itt állok, felnőve, sötétségtől torzult
arccal, úgyhogy biztosan nem tudna rám ismerni.
Este a tengernél
Este kilenc óra a tengernél. Kitárva a nyugatra néző ablakok,
és a város egyetlen tér, szétterülve az árapály felett,
mint egy álomban, ahol minden megnyílik. Lásd: Függönyök.
Fény. Levegő. Firhangok lélegzenek.
Messze a szobákban világok születnek. Napkorongok ütköznek
össze.
Este kilenc óra. Este a tengernél…
A madarak visszatérnek fészkükre. Egy gyerek alszik,
mintha lázban.
Emberek tódulnak ki egy moziból. Lóhere susog a réten.
Egy fűnyírógép zümmög. Két szerető fekszik meztelenül az ágyban.
Az, ami egyszer kéj, másszor fájdalom.
Az élet emlékezetté válik. Hangyák nyüzsögnek a fűben.
Fák nőnek.
Este kilenc óra van. Este a tengernél…
Nyitott ablakok a légvonatban. Remegő takarók surrogása.
Hangok. Egy nő énekel. Ez Atlantisz órája. Öt
óceán csobog az öbölben, ahol félig nyitott szájjal
alszik a tenger. Egy halraj kavarja föl a tengeráramot,
fény és sötétség
sávjai. Egyszerre millió hang, de nem hallják egymást.
Egy öregember fát ültet a kertben, és mosolyog.
Egy gyerek sárkányt röptet. Ez az az óra, amikor a lélek
születés és halál közt imbolyog. Lebukik a nap,
és a föld újjászületik. Az érzékek
vágyainak hajnalkék gömbje a hetedik mennyország fátyla mögött.
Este kilenc óra van. Este a tengernél…
Egy férfi bejelentkezik a szállodában. Egy nő
meztelenül áll a tükör előtt, és fésülködik. Felébred egy pisztráng, szivárvány csillan a kristály mélyén. Szférák árnyalatai
a bennünk lévő áramkörökben.
Egy jeges gerincnyom. Akár a bánat. Egy ablaktábla beleolvad
a naplementébe. Jázminok nyílnak, megrészegíti őket a holdfény.
Messze, kint a szobákban napok születnek. Világok omlanak
össze.
Este kilenc óra van. Kitárva a nyugatra néző ablakok.
És az ég – álom, álom az idő határán. Éberség!
Az érzések egyazon pillanatban
ragadják meg az örökkévalót és a halált. Fent, magasan szárnyal
ifjúságunk.
Este, kilenc óra. Este a tengernél.
Parkinson
Nehéz páciense vagyok bárkinek.
Különösen Parkinson doktornak. Próbálom cipelni
a betegségét, de folyton el-elejtem, ledobom magamról
az emelkedőn. És kiröppenek az udvarról
vidáman, könnyedén, mint egy madár.
Na nem, ilyen könnyen nem szabadulsz
tőlem, brummog Parkinson.
Lefékez, fölszed az utcáról, és
egyetlen rohammal bevesz, a vállamra
teszi a batyut. Vidd tovább, szól,
én pedig cipelem tovább.
Egy nap észreveszed…
Egy nap észreveszed, hogy az árnyékod éppoly
öreg és fáradt, mint a tekinteted,
valami fakókék folyadék áramlik keresztül rajtad.
Óvatosan tapogatódzol, ellenőrzöd, képes vagy-e még
figyelmesen utána kutakodni.
Minden alkalommal, mikor valami fáj, olyan, mintha a tested
álomból ébredne.
Ilyenkor bedugnak egy kórházba, kihámoznak
a ruháidból, és begurítanak az üres folyosókon
egy csempézett szobába, és beinjekcióznak.
Meztelenül! Meztelenül, mint mikor megszülettél,
amikor szeretkeztél,
és meztelenül, most, hogy elkábítva kiterítenek a kezelőasztalon.
Egy óra kezd csörögni, fölébresztve összes halottaidat,
akik a te rémült testedben alusszák örök álmukat.
A birodalom bezárja kapuit
Nagyvárosi arcok esti fényben. Láthatod rajtuk,
hogy már minden elkésett. Úgy tódulnak feléd,
mintha sietnének, menekülnének korunk
katasztrófája elől. Mozikból özönlenek ki és színházakból,
találkákról és kávéházakból. Sápadtan,
mintha most ásták volna ki őket egy tömegsírból, és még
nincs, aki azonosítsa őket. Hasonlatosak a napárnyékhoz,
úton a következő napfelkelte felé. S most a legrosszabb
sejtéseik üldözik őket, menekülnek önnön életüktől.
Vízből és levegőből álló városok. Városok, melyek
egyre csak nőnek, magukba szívják mértéktelen
kapzsiságunkat. Bevándorlók, akik egy országot
kaparintanak meg, és közben elvesztik önnön identitásukat.
Korok hullámzanak a városokban. Évszázadok, melyek
meghalnak, és városok, melyek fölszívják az idegeneket,
majd továbbgördülnek. Azt, ami a legelső és a
legutolsó. Ami nem időből lett. Ezt keressük-kutatjuk
a magyarázat elveszett útvesztőiben, az egyetlent, ami minket keres.
Ha van mennyország, itt kell lennie.
Kincsként elásva egy sötét gödörben. Minden
birodalom arra törekszik, hogy egyetlen birodalom legyen,
ahol sohasem megy le a nap. Görcsösen ragaszkodunk
a lélek utolsó rejtekhelyeihez, testünkhöz,
melyet a sorsnak köszönhetünk, a kor követelményeinek.
Csakhogy épp az emberi az, amit elfojtunk magunkban,
épp az egyetlen társadalom hullik darabokra.
Az emberkép az, amelyben fölegyenesedünk.
Az örökkévaló és a halál ugyanaz az árnyék. Az idő.
Az élők kutatnak még valami fölismerhető
vonás után gyermekük arcában. A halottak önmagukra lelnek
leszármazottjaik nyomdokain. Városok. Városok épülnek,
hogy betöltsék az űrt, mely aknákban és csatornákban terpeszkedik.
A bánat és a harag falakba ütközik, a gyűlölet és a
tehetetlenség hatalmas foltokban mállik le
a gipszstukatúrákról. Városok, szédítő építmények
korábbi városok romjain. A legutolsó kiásott város alatt,
felsejlenek egy még régebbi város alapjai.
A sok elsüllyedt város egy új birodalom kezdete.
Városok. Döbbenten lapulnak a földre
a csillagokhoz kötve az éjszakák sötét malmában.
A szeméthegyek gyorsabban nőnek, mint a városok,
a föld alatt húzódó csövek csillogó vízkoronák.
Új népek érkeznek hozzánk, nyugatra.
Elkeverednének velünk, idegenek és ismerősök,
színesek és fehérek, élők és holtak, zátonyok
az utca forgatagában. Vajon ez a kép
az élet vagy a katasztrófa képe? Városainkat
azok öröklik majd, akik nem is hasonlítanak ránk?
A gondolatok sűrűn követik egymást, akár egy szőttesben,
nagy képek felületén, melyek a földből
sugároznak, látható és láthatatlan országokban.
Az idő, amit történelemnek hívunk, áthúz a városokon
elsöpörve a nyelveket és a nemzeteket. Maguk a városok
nem lesznek többé azok, amik egykor voltak.
A homlokzatokon, melyek a győzelem óráját dicsérik,
a gyávaság és a bűn képei sorakoznak.
Eltorzult képek táncolnak a díszítőelemek felületein.
Birodalmak! Széles farvíz a nyelveken át.
Szlogenek, melyek kavarognak és hatalomra vágynak.
Ország a vak terror, vak hódítás országa ellen.
A bürokrácia és az ideológiák uradalmaiban.
Gondolatban már mindenki arra ítéltetett,
hogy lemondjon a legegyszerűbb rejtély megfejtéséről.
Hát halottak vagyunk? A külvárosokban már farkasok kóborolnak,
árad a tenger, a fajok száma megfeleződik, az állatok és a
növények nemet váltanak. A hívők megtagadják
hitüket, és ostoba babonákhoz folyamodnak. Ugyan mi lehet
erre a magyarázat?
Bőségünket a mentőcsónakok jelentik: megtelnek, elsüllyednek.
Saját utódaink győznek le minket, akik maguk is alámerülnek
az özönvízben. Senki sem tudja az órát, de mindenki meg szeretné
érni. Azoknak, akik túlélők, lesz is rá alkalmuk.
Mit jelent mindez? Mit jelent a dolgok jelentése? Már a gondolat is
félelemkeltő. A Birodalom bezárja kapuit.
A nők egymásban keresnek menedéket. A férfiak
egyedül maradnak, magányosan, mint kísértethajó a tengeren.
Egyedül a képernyővel
Amikor napközben, egyedül a képernyővel
őrült iramban elhagyni készülök a földet,
olyankor megtörténik, hogy hirtelen felmerül előttem
a kis detektoros készülék, amit gyerekként építettem.
Fülhallgató a fejemen, és bárhová akarok,
ugrálhatok állomásról állomásra, lebegek az űrben.
Kilépek a hangok, dallamok, idegen nyelvek kavalkádjába,
a sötétbe, és a városok úgy világítanak,
mint csillagok a messzi láthatáron.
Hogy akkor tudtam-e mit jelent a „világűr”,
nem tudom, de világosan emlékszem
a végtelenség és a hatalom érzésére, akkor,
amikor még minden lehetséges volt…
És nézz rám most, ötven évvel később, itt gubbasztok
egyedül, itt vibrál előttem az egész világ
a képernyőn. És az egyetlen, amit minden nap kérek, amiért
könyörgök… közelséget, egy kis közelséget…
Az arc
A katakombák, a hatalmas útvesztők Róma alatt,
épp annyi tévút, mint a császárság maga,
egy elsüllyedt világváros széthulló képe.
Mindez egy sötét éjszaka a föld alatt, de sehol sem
változik a látóhatár úgy, mint idelent,
és meglátjuk, miből építkezett a hit: Sötétségből.
Sűrű sötétségből. Olyan fájdalomból, mely a kor fájdalma.
Előbb láthatóvá válik a sötét, és azután változik hitté.
Holtak hadserege, őket kiszolgáló hívőkkel körülvéve.
Itt élték életüket, itt étkeztek és itt találkoztak…
Idelent a koromsötétben és éjszaka delelőjén állt
a menny… A holtak sűrű lombkoronáiban szállt a Megfeszített
arca át az időn, úgy, ahogy egy madár repül és száll keresztül
egy úttörő arcon. Minden ásónyommal szorosabban varrták
az arcot a földhöz, miközben a nagy várost építették a föld alatt.
Mintha a holtak arcvonásai összegyűltek volna benne,
hogy egy egész korszak azonosuljon vele. A holtak, akiket
régen eltemettek, távol azoktól, akiket
szerettek és akiket hátrahagytak.
A polcokon és a fülkékben végtelen sorokban álltak
a csontok és a simára sikált koponyák.
Hatalmas temető épült, akár egy város Róma alatt.
Város, melynek az Ítélet Napján kellene megnyílnia,
amikor egy fényfolyó ömlik végig a járatokon.
Ők hittek ebben. Hitték, hogy egy tavaszi szél végül
meghozza az újkort az Ő arcával,
ahogyan Ő hordja a hívőket életen és halálon keresztül.
És megjelenik az arc, mely egyre tisztább lesz és láthatóbb,
úton a császár vak és dühödt erőszaka és a birodalom
rendeletein keresztül, látták a rabszolgák sikolyában,
a gladiátorok öldökléseiben, hadseregekben és háborúkban,
a nép mély nyugtalanságában… eleven arc, olyan lassan
exponálva, hogy valamennyiük arcvonásaiból
kifejez valamit.
Mi volt, amit ebben a szelíd, sugárzó arcban láttak,
mely nem fogadott be és nem engedett el senkit?
Valami erősebbet láttak hatalomnál és kegyetlenségnél.
Talán magukat látták, magányosságukat és halálukat.
Talán valami olyat, amit az elme nem tud felfogni.
Hogy Isten nekünk adja egyfiát, hogy világosabban lássuk,
hogy mi magunk is Isten gyermekei vagyunk… Ezek a hívők
egy hitet akartak maguknak teremteni nyomorúságból, semmiből,
szegénységből és halálból. Egy nyüzsgő társadalmat a nagyváros
alatt… Egy nap többen voltak lent a föld alatt, mint fent.
Sokan vélték, hogy ez, és nem Róma a város.
És végül kiáradt a föld alatti város Rómában,
Róma első templomaiban. A harangok ujjongó zúgásában.
A holtak fájdalmaiban. És arcok fürtjeit dobták magasba,
a nyitott és éneklő mennybe… Később már senki sem tudta,
mikor fordult meg a történelem, senki nem emlékezett rá,
mikor süllyedtek el a katakombák alattuk és feledkeztek meg róluk.
De az, ami láthatóan és hirtelen ott van,
az mindig is ott volt… Akár a katakombák. Egyetlen
szárnycsapással kiemelkedtek a föld alól és lettek belőlük katedrálisok.
Jávorszky Béla fordításai
Stein Mehren (1935–2017) a huszadik századi norvég líra egyik meghatározó személyisége, 1960-ban debütált, ezt követően húszegynéhány verseskötete jelent meg, de írt prózát is, főleg esszéket és drámákat. Egyik nagylélegzetű esszéje, a Titánok magyarul is megjelent. Fontos ihletforrásai a család, a történelem, az ember elmagányosodása és a városok. Költeményei barokkosan burjánzó „verskatedrálisok”, kedveli a nagy formákat, a hömpölygő himnikus szerkezeteket. Itt közölt versei egy készülő válogatásból valók.