miért ne lehetne
isten ahol ennyi minden
feneketlen szakadékba
zuhantam hajnalra
begyógyult sebként
mint az a csodálatos
földrész atlantisz
fölhozhatatlan mélységekbe
süllyedt bennem a szerelem
tojás alakú kő
több tonna
tűz rá a nap
hetekig lesem
hátha kikel valami
cipőm fűzőjénél
fogva fönnakadt
a júdásfán rücskös
nyelvét ölti rám
kifordított kabátom
lóg a fogason
mint a tegnapi
mint a mai napom
temetőkapunál
sötétséggel átitatott
átázott bogár cipeli
szakadt árnyékát
olyan pofát vágok
mint egy féreg mely
szörnyen unja az életét
miért nem tudok gyűlölni
ha már szeretni nem tudok
miért nem tudok szeretni
ha már gyűlölni nem tudok
leteszem visszafordulok
s már nem találom
hova tűnt rajtam kívül
senki sincs a házban
régebben ami nem tetszett
egy szövegben aláhúztam
ma már az egészet
hogy isten nincs
lucifer lenne az első
aki tiltakozna ellene
univerzális szomorúság
üvegen repedés ér ha
pattan halántékomon
gyermeknek lenni jó lenne
ifjúnak lenni jó lenne
férfinek lenni jó lenne
de szemem már inkább megpihenne
de fülem már inkább megpihenne
de szám már inkább megpihenne
százlábúnak fáj a
lába mind a száz
operáljuk hernyóvá
olyan vagyok mint
egy halottas ház
nyirkos homokjába
szépasszonyok lányok
napozni nem járnak
az éjszaka zongora
billentyűi csillagok
ördög és isten
fölváltva játszanak
arcomnak mélye
se tükre – alitásom
tűnőbe