Az örmény Joannes Tzimiskes és kapcsolata Örményországgal

Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet Bődy Pál, Schütz Ödön, Werner Seibt professzoroknak, valamint Dr. Mesrop Krikorian apostoli örmény püspök úrnak, az Osztrák–Magyar Akció Alapítványnak, az Osztrák Tudományos Akadémiának és a Collegium Hungaricumnak anyagi támogatásukért és segítségükért.

A bizánci–örmény kapcsolatok kutatásának története

A múlt század végi pozitivista történetírás egyik nagy felfedezése volt az örmény nép történelme, melyet semmiképpen nem lehetett nemzetközi összefüggéseiben elhanyagolni. A velencei és bécsi mechitarista szerzetesek a 18–19. században döntő lépéseket tettek annak érdekében, hogy az örménység kultúráját és történelmét Európához közelebb hozzák, és ezzel a céllal kezdték saját múltjukat európai mintára feldolgozni. M. Č‘AMČ‘EAN  2 és INČIČEAN  3 – a kor két leghíresebb örmény történésze – dolgozták fel a más tudósok számára nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető örmény forrásokat a lehető legrészletesebben, és a kor szellemének megfelelően vaskos kötetekben publikálták az örménység történetét. Ezek az írások bőven idézik és mesélik az örmény, bizánci és arab krónikákat, nem mellőzvén a legendás elemeket, és teret szentelnek benne az örmény–bizánci katonai és politikai kapcsolatoknak, úgymint az emigráns örmények Bizáncban betöltött szerepének is. Ezek a művek, melyek nyugati nyelveken is olvashatók, ma már inkább tudománytörténeti forrásként használandók. Ugyanez vonatkozik Gustave Schlumberger két monumentális művére4 a 9–10. századi bizánci történelemről, melyben az örmény vonatkozásokat illetően a szerző gyakran hivatkozik a fent említett örmény történészek munkáira, azonban az általa közölt bőséges és áttekinthetetlen adathalmaznak csak egy része kereshető vissza.

J. Laurent 1919-ben megjelent műve, L’Arménie entre Byzance et l’Islam5 ennél már sokkal megbízhatóbb adatokkal szolgál, közli fontos arab források francia fordítását is, azonban a Bizáncba menekült örményekről kevés említést tesz. Ennek ellenére ez a munka annyira nagy jelentőséggel bírt, hogy 1965-ben a Gulbenkian Alapítvány megbízásából Marius Canard arabista elkészítette a mű modern adatokkal kiegészített új kiadását.

 
Az 1930–40-es években Nicolas Adontz,6 a kommunista Oroszországból elmenekült örmény filológus, a Brüsszeli Egyetem Orientalisztikai Intézetében tevékenykedve megkezdte az örmény származású bizánci uralkodók és udvari tisztségviselők történetének módszeres feldolgozását. Műveiben kimutatta, hogy a keleti – szír, arab, grúz – és különösen az örmény történeti források fontos adatokkal egészítik ki a bizánciakat, és mindenképpen kívánatos ezek együttes vizsgálata mind a bizánci, mind az örmény történetírás számára. A keleti kereszténység ugyanis a konfesszionális és politikai különbségek ellenére egy kulturális egységet alkot Bizánccal, ezért nem is lehet Szíria, Egyiptom, Örményország vagy Grúzia – illetve a birodalom másik határvidékén – Bulgária kora középkori történetét Bizánctól függetlenül tanulmányozni. Adontz kollégája, Henri Grégoire7 bizantinológus folytatta az Adontz által megkezdett kutatásokat. Az Amori- és Makedón-dinasztiáról írott munkájában8 részletesen foglalkozik a Bizánci Birodalom keleti határvidékének problémájával, és az örmény határvédők szerepével, valamint megkísérli tisztázni Joannes Tzimiskes arabellenes hadjáratainak vitás kérdéseit, a megfelelő görög és szír-arab források összevetésével.

Peter Charanis az 1960–70-es években több részletben publikálta vizsgálatait9 a bizánci örményekről, a Justinianus uralmától (527–565) a manzikerti csatáig (1071), a kaukázusi Örmény Királyság megsemmisüléséig terjedő időszakban. Fő kérdésköre az örménységnek mint etnikumnak a jelenléte Bizáncban, ezen belül annak katonai téren betöltött szerepe – úgymint I. Basileios, Romanos Lekapenos, Nikephoros Phokas, Joannes Tzimiskes és II. Basileios örmény származású uralkodók, ill. hadvezérek, mint Petronas, Joannes Kurkuas tevékenysége – valamint az örmények hozzájárulása a bizánci kultúrához – mint például Bardas caesar, aki újjászervezte a konstantinápolyi egyetemet,10 és vezetőjévé a szintén örmény származású Leon Philosophost tette, valamint a kor leghíresebb tudósai – Photios pátriárka és Joannes Grammatikos, akik szintén örmény származásúak voltak.

Ugyanebben az időben jelentette meg a szintén orosz emigráns Cyrill Toumanoff Manuel Généalogique című nagyszabású művét,  11 melyben megkísérelte feldolgozni a kaukázusi keresztény királyságok (örmény, grúz, aghwank‘i) teljes genealógiáját. A munka nagyon érdekes és meglepő állításokat tartalmaz, többek között a Makedón-dinasztiáról és Tzimiskes családi kapcsolatairól, melyek máig vitatottak, mivel a szerző semmilyen forrásadatot nem mellékelt ehhez a művéhez, a források részletes ismertetését egy másik kiadványban tervezte publikálni, amelyet azonban már nem ért meg, és nem lehet tudni, mi lett a kéziratban maradt tervezett kiadvánnyal.

Az 1970–80-as években jelentősek Hrač Bartikian12 örmény bizantinológus kutatásai, aki az örmény-bizánci politikai, személyi és kulturális kapcsolatokat az örmények oldaláról tárgyalta, és több örmény forrást is kiadott. Szintén nagy jeletőségű a francia-örmény arabista Gérald Dédéyan13 munkássága, aki az örmény-bizánci kapcsolatok arab vonatkozásait vizsgálta.

Dédéyan ezen kívül kiadott egy modern, megbízható összefoglalást az örmény történelemről, melyben foglalkozik a bizánci kapcsolatokkal is14.

Az legújabb munka ebben a témában egy gyűjteményes kötet, mely egy a 90-es évek elején, Párizsban tartott konferencia anyagait tartalmazza, és 1995-ben jelent meg a Sorbonne kiadásában,15 melyet olyan szerzők és szerkesztők neve fémjelez, mint Jean-Claude Cheynet, Bernadette Martin-Hizard, Nina Garsoian, Gérard Dédéyan, Karen Yuzbasian stb. Tulajdonképpen nemcsak Bizánc és az Örmény Királyság kapcsolatai kerülnek terítékre, hanem az örménységnek nyugati és keleti szomszédaival való kulturális és politikai kölcsönhatásai is. Az időbeli spektrum is kiszélesedett, a 3-tól a 14. századig, tehát a kilikiai Örményország nemzetközi kapcsolatai is tárgyalásra kerülnek. A kötetből kitűnik, hogy a kutatás iránya a politikai kapcsolatokról inkább másfajta – a vallási, kulturális és gazdasági kölcsönhatások elemzésének irányába tolódott el, és ennek megfelelően a vizsgálatokba bevont források köre is szélesedett. (Patriarkalisták, liturgikus szövegek, szépirodalom, gazdasági feljegyzések, stb.) A téma későbbi összefoglalására 1995 áprilisában került sor Spoletóban, az Il Caucaso című konferencián Antonio Carile megnyitó előadásában.16 A konferencia aktái 1996-ban jelentek meg, amelyben fent említett szerzők is publikáltak. A kötet fő erőssége nemcsak a naprakész adatok, hanem az előadásokat követő viták pontos közlése is.

Örmények a Bizánci Birodalomban

Örményország, a világ első keresztény királysága, a 4-től a 10. századig állandó viszály tárgya volt, kezdetben a Római17 és a Perzsa Birodalom, később pedig Bizánc és az arab kalifátusok18 ill. emírségek között. Miután a szomszédos nagyhatalmak többször is felosztották az örmény területeket egymás között19 – melynek állomásai voltak Vardan Mamikonian sikertelen perzsaellenes felkelése,20 később Xusro (Chosrow) perzsa királynak es Maurikios bizánci császárnak 591-es megállapodása, 21 – lényeges örmény területek kerültek bizánci uralom alá, és ez a tény felerősítette a már korábban meglévő kulturális és politikai kapcsolatokat. Ebben az időszakban kezdődött az örmény előkelő családok megtelepedése Konstantinápolyban, amely ugyan kezdetben csekély mértékű volt, de évszázadokon át folyamatos. Örményországnak az arabok által történt meghódítása (640–650) 22 után erősen megnőtt az örmény bevándorlás, például Kis-Ázsiában tömegessé vált. 23

A soknemzetiségű, multikulturális Bizánci Birodalomban az örmények, mind etnikai csoportként, mind magánszemélyekként – fontos politikai szerepet töltöttek be. V. (Örmény) Leó császártól (813–820) kezdve az „örmény trónbitorló" Joannes Tzimiskesen át a Makedón-házbeli II. (Bolgárölő) Basileiosig (976–1031) egy sor örmény származású és erős befolyással rendelkező udvari főtisztviselő, hadvezér, császár és császárnő tűnt fel a bizánci politikai életben. 24

Az örmények mint etnikum egyfelől konfesszionális problémákát okozott a birodalomnak – a bizánciak által „eretnek"-nek tartott vallási irányzatok, a monofizitizmus, 25  paulikiánizmus,26 tondrakiánizmus megjelenése –, másfelől viszont fontos szerepet játszott a keleti határ védelmében előbb a perzsák, majd később az arabok ellen.27 A Makedón-dinasztia kihalása után (1056) a bizánci történelem úgynevezett „örmény periódusa" véget ért. Még mindig akadtak örmény tisztségviselők viszonylag magas posztokon, de már nem a császári család tagjai között. Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán egy világosan körülhatárolt csoportról beszélni, amelynek tagjait más népcsoportoktól világosan meg lehet különböztetni, és amelynek tagjai egymással összetartanak, és egymást kölcsönösen támogatják, vagy nem.

Örményország a 7–10. században

Az arabok először 640–42-ben törtek be örmény területre, majd 650-ben újra. Toros Ŕštuni, sparapet 28 az egyik leghatalmasabb földbirtokos a Van-tó környékén, 653-ban egyességet kötött Mu‘awiyah kalifával,29 amelyben késznek mutatkozott az araboknak adót fizetni, de hiába, mert nemsokára az egész ország arab uralom alá került.30 Az arabok új tartományukban, melyet Arminiya-nak neveztek – ebbe beletartozott Grúzia és a kaukázusi Albánia (Aghwank‘) is –, meghagyták hatalmukban a helyi földesurakat, a naxararokat,31 és általuk kormányozták a területet. A hatalom megosztásának ez a módja azonban nem volt éppen a legbékésebb – amint ezt a naxararokon elkövetett 705-ös mészárlás is mutatja.32 Az arabok célja azonban nem az örmények teljes leigázása vagy kiirtása volt, sem pedig az örmény királyság teljes alávetése, hanem egy Bizánccal határos ütközőállam létrehozása. A bizánciak is éppen erre törekedtek, csak másként, mint az arabok. Ez előbbiek kiépítettek egy limest, erődítményekkel Észak-Szíriában és Felső-Mezopotámiában – ez a Tarsus – Adana – Mopsuestia – Anazarba – Haruniyya -tól Germanicea (Maŕaš)-ig húzódó vonal volt, majd folytatódott Samosata – Melitene (Malátiya) – Derende (Teranda) – Sozopetra (Zibátra) – Hisn Mansur – Behesni irányába, Hadath-ig.

A bizánciak célja azonban egy elpusztított senkiföldje volt, emiatt sűrűn cseréltek gazdát ezek az erődítmények, és az egész térségben véres harcok pusztítottak három évszázadon keresztül.33 Az Abbaszida-kalifák szigorú adóprése ellen több véres lázadás is kitört. Vardan Mamikonean és Smbat Bagratuni sikertelen felkelését követően, de különösen a bagrawandi csata után (775), az addig leghatalmasabb Mamikonean család elveszítette befolyását, hatalmát és területeit, és más családokkal együtt Bizáncban keresett menedéket. Csak a kisebb naxarar családok és a régi arisztokrácia maradt Örményországban, és az ő hatalmuk is az araboktól függött.34 Ezek után még találunk egy említést 790-ben tizenkétezer örmény meneküléséről Bizáncba, melyet az Amatunik´ 35 család egyik tagja vezetett.

A Kurkuas család36

A Kurkuas család – örményül Gurgen37 – is feltehetőleg egy ilyen, Örményországból elmenekült naxarar-család lehetett. Az első említés egy bizonyos Romanos Kurkuasról, I. Basileios idejéből származik (867–886),  38 mint aki fellázadt az uralkodó ellen. A család valószínűleg 775 és 790 között települt át Bizáncba.39 Később felbukkan a forrásokban Joannes Kurkuas,40 aki a domestikos ton hikanaton tisztségét viselte. Vagy ő, vagy pedig a már említett Romanos volt a nagyapja41 annak a Joannes Kurkuasnak, aki domestikos ton scholon volt, valamint Theophilosnak, aki később Chaldia thema strategosa lett. Az ifjabb Joannes Kurkuas volt a család leghíresebb tagja, aki először drungarios tes viglas volt, majd pedig a domestikos ton scholon42 tisztjét viselte, és Theophanes Continuatus szerint az Armeniakon thema-beli Dokeiából származott.43 Ő volt Romanos Lakapenos császár legközelebbi barátja, aki szinten örmény származású volt, és 920-tól 941-ig uralkodott a jogszerű uralkodó, VII. Bíborbanszületett Konstantin helyett.44 Joannes támogatta Romanost minden cselszövésében, és ezen kívül kora egyik legjobb hadvezére volt. 923-ban mint drungarios tes viglas, levert egy lázadást Chaldia themában, és ezért megkapta a domestikos ton scholon 45 tisztséget. Fivére, Theophilos támogatta őt ebben az akcióban, ő pedig jutalmul a thema strategosa46 lett.   926-ban Joannes a szintén örmény Meliásszal47 együtt hadjáratot vezetett az arabok ellen a birodalom déli határán, és elfoglalta Melitene48 környékét, ez alkalommal még csak ideiglenesen. Az ezt követő években további hadjártokat vezetett az arab határon, 927-ben Samosata es Dvin ellen, majd 928-ban49 következett Khalat (Xlát), Majjafariquin (Mepherike), Arzen, es Amida, 930-ban pedig Theodosiupolis (Erzerum). Ezzel egyidejűleg konfliktusba keveredett az örmény naxararokkal. Ők ugyanis, bár az arabellenes háborút támogatták, és szövetségben voltak Bizánccal, viszont a bizánci fennhatóságnak már ellene voltak, és semmiféle bizánci ellenőrzést nem kívántak területeiken.50 Kurkuasnak 934-ben – ismét Meliásszal karöltve – sikerült véglegesen elfoglalni Meliténét.51 942–44-ben hosszú hadjáratot vezetett Szíriában – Aleppo, Amida, Nisibis, Edessa, Maŕaš ellen. 944-ben hajtotta végre legnagyobb hőstettét, amikoris elfoglalta Edesszát, megszerezte a híres mandyliont, Krisztusnak „nem emberkéz által készített képmását", és Konstantinápolyba vitte.52 Hadjárataival kiterjesztette a birodalom határait a Tigris és Eufrátesz folyókig.53 Romanos Lakapenos bukásával 944-ben ő is elveszítette hatalmi pozícióját, a következő évben meg is halt.54

Fia, Romanos a patrikios rangot viselte, lánya, Euphrosyne egy ideig el volt jegyezve Romanosszal, VII. Konstantin császár fiával.55 Romanos Kurkuasnak volt egy fia, akit szintén Joannesnek hívtak, mint a nagyapját, ő magistros lett, majd domestikos ton scholon, és 972-ben esett el a dorostoloni csatamezőn, az oroszok elleni harcban56. A Kurkuas család másik ágát képezi Theophilos családja. Ő 949-ben elfoglalta Theodosiupolist (Erzerum), és itt alakult meg az azonos nevű új thema.57 Neki volt egy fia, akinek a neve nem maradt ránk, és aki Bardas Phokas egyik lányát, Nikephoros Phokas nővérét58 vette feleségül. Az ő gyermekük volt az a bizonyos Joannes, aki később becenevén, Tzimiskesként vált híressé.

Joannes Tzimiskes

Azóta, hogy Gustave Schlumberger a 19. század végén megjelentette monumentális munkáit Bizánc 9–10. századi történetéről, 59 nem készült újabb biográfia Joannes Tzimiskésről. A 20. században írtak ugyan több kitűnő munkát Tzimiskes életének különböző szakaszairól, például arabellenes hadjáratairól,  60 diplomáciai kapcsolatairól I. Ottó német-római császárral, belpolitikai intézkedéseiről, különösen az állami parasztokat vagy a rabszolga-kereskedelmi vámokat illető törvénykezéséről,  61  azonban a modern szakirodalomban nem áll rendelkezésünkre olyan munka, amely Tzimiskes személyiségét és egész életpályáját vizsgálná.

Annak a romantikus koncepciónak megfelelően, mely René Grousset, 62 Henri Grégoire 63, és különösen Cyrill Toumanoff, e tárgyban írott műveiben megfigyelhető, létezik egy Tzimiskes-kép a történetírásban, mely szerint az örmény származású Tzimiskes mindvégig megőrizte örmény identitását, és bizánci császárként a birodalomnak Örményországgal való egyesítésére törekedett. Az effajta romantikus elképzelések a bizánci történelem „örmény korszakáról" beszélnek, és az egész Makedon-dinasztiát is tiszta örménynek tüntetik fel. 64 Azonban, ha valakit örményként említenek vagy kezelnek, abból még nem következik az, hogy az illető magát valóban annak is tartotta, és hogy nemzeti érzéseiből következően hűségesnek bizonyult Örményországgal, illetve honfitársaival szemben. Felvetődik a kérdés, hogy akkor kit lehet valóban örménynek tekinteni? Hogy ezt meg tudjuk határozni, háromfelé kell bontanunk a kérdést. Először: valóban örmény származású-e a vizsgált személy, és hogyan lehet ezt igazolni? Másodszor: vannak-e környezetében más örmények, akik támogatják őt? Harmadszor: lehet-e igazolni az örmény nyelv használatát?

Joannes Tzimiskes származása

A rejtélyes Τζιμσκης Tzimiskes  név (valószínűleg Tzimiskísnek ejtették) először a bizánci forrásokban fordul elő, de nem ez az első említése ennek a Joannesnek, ő ugyanis először mint a Kurkuas-család tagja jelenik meg, mégpedig mint Theophilos Kurkuas unokája.65 Tzimiskes első említése Joannes Skylitzesnél 941 es 943  66 között datálható, amikoris neve a Joannes Kurkuas elleni konstantinápolyi intrikákkal kapcsolatban felmerül. A későbbi uralkodó egyszerően csak Joannes-ként szerepel, a Tzimiskes melléknév nélkül. Ez utóbbi tulajdonképpen nem is családnév, és senki mást nem hívtak így a bizánci történelemben, sem a Kurkuas családban, sem pedig más örmény nemzetségekben. Leon Diakonosnál szerepel egy magyarázata ennek a névnek, ez azonban teljesen téves. Szerinte a szó az örmény nyelvből származik, jelentése pedig ugyanaz, mint a perzsa-örmény č‘mušk szóé, ami annyit tesz, mint „alacsony termetű", és ez a leírás a szemtanú Leon Diakonos szerint illett az uralkodóra. 67 A szerző kortárs volta ellenére, vagy éppen ezért, ez a magyarázat nem helytálló. A bizánciak valószínűleg félreértették ezt a nevet, hiszen nem tudtak örményül. A č‘mušk örmény szó, amelyből ez a név származik, többek között papucsot jelent, és egy másik szó, a mučak jelentése is ugyanez.  68 Ez felveti természetesen a kérdést, hogy milyen típusú mellékév volt a Tzimiskes, egy megkülönböztető jelző, vagy egyszerően csúfnév? És valójában hogyan nevezte Tzimiskes saját magát? A forrásokban számos említése előfordul,  69 azonban csak egyetlen eredeti hiteles dokumentum létezik az uralkodó saját kezű aláírásával, mégpedig egy adománylevél az Athos-hegyi Lavra kolostor számára, 70 amelyben egyszerűen Joannesnek nevezi magát, mint ahogyan pénzein és pecsétjein is ezt a formát használta.71 Az örmény forrásokban, elsősorban Edesszai Máténál 72 (Matt‘eos Uŕhayets‘i) a bizánci császár mint „Kiwr Žan, [János úr] aki č‘mškik" jelenik meg. Egy másik örmény krónikás, Asołik (Step‘an Taronets‘i) 73 pusztán Kiwr Žan-ként említi. Edesszai Máté krónikájának modern örmény fordításához írott jegyzeteiben Hrač Bartikian ehhez azt a magyarázatot fűzi, hogy a Žan forma a Joannes fordításaként tulajdonképpen egy betűelírásból keletkezett, a helyes névalak Han, a kézirat másolása során az egymáshoz hasonló Že 74 és Hi betűket a másolók felcserélték. Ezek szerint, Joannes soha nem nevezte magát hivatalosan Tzimiskesnek, a név a saját korából származik, továbbá az örmény nyelvből, valószínű tehát, hogy gyerekkori becenév volt, a Caligulához hasonló.75 A bizánci kortársak ismerték ezt a nevet, és a felnőtt hadseregparancsnokot így nevezték, de a név jelentését rosszul magyarázták. A kortársaktól átvették ezt a nevet a későbbi bizánci, örmény, szír és arab történetírók,76 és mint már említettem, Edesszai Máté a Joannest is megőrizte. Valószínű, hogy a č‘mušk, č‘muškik becenevet először a Kurkuas családban használták, azért, hogy Joannest megkülönböztessék azonos nevű unokatestvérétől, aki körülbelül azonos korú is volt.77

Tzimiskes születési helyének problémája

Joannes Tzimiskes feltehetően 925-ben született,78 egy kisebb településen Xozan régióban, amely később a forrásokban mint Č‘imiškacakk jelenik meg. Schlumbergertől 79 Grégoire-on keresztül80 Každan-ig81 a történészek ehhez azt a magyarázatot fűzik, hogy az eredetileg Hierapolis nevű települést később Tzimiskesről nevezték el. A fenti szerzők szerint a Č‘imiškacakk szó jelentése „Tzimiskes születése", illetve „szülőhelye". Azonban soha sehol, semmiféle forrásban nem szerepel az, hogy ki, mikor és miért nevezte el Hierapolist Č‘imiškacakk-nak. Abban az esetben, amennyiben valóban Tzimiskesről történt az elnevezés, felmerül a kérdés, hogy miért a ragadvány- és nem a polgári nevet használták, mint Joannupolis (Preslav)82 esetében. A Č‘imiškacakk nevet valójában nem lehet más nyelvekből, görögből vagy arabból megmagyarázni, csak az örményből. 83 A Č‘imiškacakk szó az örmény č‘mušk [papucs] főnévből és a cagil [származni]84 ige derivátumából tevődik össze, és valóban Tzimiskes születése helyét jelenti. Č‘imiškacakk‘-ot először Heinrich Gelzer azonosította Hierapolisszal, innen vette át a többi szerző, ez az azonosítás azonban téves. Egyfelől, a forrásokban ennek semmi nyoma nem szerepel, másfelől, habár több, azonos nevű település létezik, pont a kérdéses régióban nem fordul elő ilyen. A Xozanhoz legközelebb eső Hierapolis is túlságosan messze van ahhoz, hogy egy ilyen azonosítást felvethetne.85 Ama település, ahol Tzimiskes született, és amely ezek szerint nem azonos Hierapolisszal,86 valószínűleg egy ideiglenes katonai tábor volt, talán még neve sem volt, később valami okból Č‘imiškacakk‘-nak87 kezdték nevezni. A szír forrásokban pedig Šoumouškai,88 és Mezopotamia themában Xozan területén található, az Eufrátesz felső folyásánál, az Antitaurus hegység (ma: Munzur-daghlari) lábánál.89 A város ma is létezik, és a kerületi parancsnokság (ilce) funkcióját tölti be.90 Tzimiskes idejében pontosan itt húzódott a határvonal Mezopotámia thema és Armenia IV. között, közel Meliténéhez és Xarberdhez (ma: Malatiya, Elazig), és ez része volt a Bizánc és az arabok közötti határzónának.91 A helynevekből lehet bizonyítani az örmény lakosság jelenlétét.

Joannes Kurkuas 934-ben foglalta el először Meliténé környekét, 92 majd megalapította Mezopotámia themát (katonai kerületet), és valószínűleg ez volt az a kapocs, mely a családot ezzel a régióval összekötötte. Minden bizonnyal a pontos helyismeret segített Joannes Kurkuasnak, majd később Joannes Tzimiskesnek sikeres arabellenes hadjárataikban. A családnak egy része bizonyosan ezen a környéken is lakott (amennyiben Theophanes Contiuatus adatai helyesek, a család egy másik része Dokeiában lakott, amely ettől a területtől távolabb, Konstantinápoly irányában található), és Xozan régió elfoglalása után valószínűleg birtokokhoz jutottak ezen a területen. 925-től (Tzimiskes feltételezett születési évétől) számítva 934-ig, Mezopotámia thema megalapításáig kilenc év telt el, és ezen idő alatt szakadatlan harcok dúltak az egész területen. Tzimiskesnek tehát vagy hadszíntéren, vagy pedig a birodalom területén kívül kellett születnie. Ez utóbbi esetben, nem lehet tudni, hogy Xozan régió pontosan mikor került bizánci fennhatóság alá. Az az ismeretlen nevű település – ha egyáltalán volt ilyen –, ahol Tzimiskes született és élete első éveit töltötte, a 10. században kevés jelentőséggel bírt, nem is volt megerősítve, és távol esett az országutaktól. Ebből következően ideális székhely volt egy naxarar família számára. Michael Syrus szerint Tzimiskes Anzitenéből (Hanzit) származott,93 amely szintén ezen a környéken található, körülbelül ötven kilométerre Č‘imiškacakk‘-tól, így tehát ez az adat nem hibás, hanem egy másik hagyományt tükröz.

Tzimiskes karrierje

Tzimiskes ifjúkoráról nem állnak rendelkezésre pontos adatok. Mint a fentiekből kitűnik, egy olyan területen született, melynek lakossága részben örmény volt, és mind földrajzilag, mind politikailag közelebb volt Örményországhoz, mint Konstantinápolyhoz. Feltehetőleg Tzimiskes ismerte, és valamilyen szinten használta is az örmény nyelvet, erre utal örmény ragadványneve is. Cyrill Toumanoff feltételezése szerint a nagy Joannes Kurkuas fivere, Theophilos volt az apja, de ezt nem lehet igazolni. A forrásokból az derül ki, hogy Theophilos Kurkuas Tzimiskesnek nagyapja volt.94 Tzimiskes apja valószínűleg távol élt a fővárostól, ezért nem említik sehol a nevét. Ő egy Phokas-házbeli lányt vett feleségül, mely családnak Kappadókiában volt birtoka.  95 Így Tzimiskes apja nem játszott szerepet a fővárosi politikai életben, vagy pedig az is lehet, hogy fiatalon elesett az arabellenes harcok egyikében, ami háborús területen nem meglepő.
Tzimiskes körülbelül tízéves volt, amikor nagybátyja elfoglalta Meliténét, és megalapította Mezopotámia themát.96 Valószínűleg ő is a közelben volt, így kora ifjúságától kezdve komoly harci tapasztalatokra tehetett szert, és ez tükröződött későbbi háborús sikereiben, diplomáciájában és kemény karakterében, mely nagybátyja, Nikephoros Phokas meggyilkolásában is megmutatkozik. Mindezeket vissza lehet vezetni a katonai nevelésre.

Tzimiskes első figyelemre méltó tettére 958-ban került sor, amikor Basileios proedrosszal karöltve részt vett a nagybátyja, Nikephoros Phokas által vezetett hadjáratban Észak-Szíriában. Samosata városát, mely az arab limeshez tartozott, elfoglalták, erődítményét lerombolták.97

A következő alkalommal 963-ban bukkan fel ismét a forrásokban. Leon Diakonos szerint, II. Romanos császár halálakor Joseph parakoimomenos Tzimiskest akarta volna a trónra ültetni Nikephoros Phokas ellenében, aki ugyan a hadseregben igen népszerű volt, neki azonban halálos ellensége.98 Ebben az időben Tzimiskes a patrikios rangot viselte, és a keleti csapatok főparancsnoka volt.99 Ő támogatta Nikephoros Phokast a trón elfoglalásában.100 Szolgálatainak jutalmaként megkapta a domestikos ton scholon101 hivatalát, a.m. a palotaőrség parancsnokságát, amely az egyik legfontosabb katonai tisztség volt. Később megromlott kapcsolata az uralkodóval – mint a császár unokaöccsét és bizalmasát, fontos hatalmi pozíciók birtokosát – 963 és 965 között teljesen háttérbe szorították, többek között nem vehetett részt a fontos szíriai hadjáratokban.102 Meg kellett válnia a domestikos ton scholon tisztségétől, helyette megkapta a logothetes tu dromu103 hivatalát, amely már nem is katonai, hanem polgári funkció, a cursus publicus, a birodalmi utak és a posta ellenőrzése. A forrásokból nem derül ki, mi volt az oka ennek a funkciócserének, és az sem ismert, hogy milyen körülmények között ment végbe104,  965-ben azonban, tarsusi hadjárata során Nikephoros Phokas már nem nélkülözhette tovább Tzimiskes szakértelmét és harci tapasztalatait, ezért rábízta a sereg bal szárnyának vezetését, 105 és hozzá a dux106 rangot adta, amely hasonló a domestikos-hoz. Ennek ellenére a bizánci hadsereg Tarsusnál vereséget szenvedett. Az ezután következő hadjáratokban Tzimiskes már nem vett részt.107 Később felbukkant Konstantinápolyban, Theophano császárnő kegyenceként, és feltehetően szeretőjeként, és összeesküvést szőtt a császár ellen.108 Leon Diakonos tanúsága szerint 969. december 10-én Tzimiskes összeesküvő-társaival együtt meggyilkolta Nikephoros Phokast.109 Éppen a gyilkosság előtt törtek ki zavargások a főváros utcáin, melynek során egy örmény asszony a leányával együtt rátámadt a császárra.110 A gyilkosság után Tzimiskest kikiáltották császárnak, és miután kiegyezett a pátriárkával, 969 Karácsony napján császárrá koronázták a Hagia Sophia templomban.111 Trónra lépése után első dolga volt, hogy leverje a lázadást és megszüntesse a zavargásokat a fővárosban, továbbá, hogy a Phokas család tagjait megfossza hatalmi pozícióitól. Szövetségesével, az eunuch Basileios proedros-szal,112 aki Romanos Lakapenos törvénytelen fiaként maga is örmény származású volt, megpróbálta a Phokasokat ellenőrzése alatt tartani, és száműzte őket Konstantinápolyból.113

Tzimiskes „örmény" barátai

Leon Diakonos szerint Tzimiskes trónralépése után kórházakat létesített birtokain, és szűkebb hazája népét felmentette az állami adók fizetése alól.114

A Phokas-család115 – A Phokasok rokonai voltak a Kurkuasoknak és a Sklerosoknak, és az egyik legbefolyásosabb nemesi családot alkották Bizáncban. Az ő örmény származásuk nem bizonyított. A Bardas (vard – örm. ’rózsa’) keresznév használata a Phokasok körében azzal magyarázható, hogy valamikor egy örmény nő házasodhatott be a családba, és a nevet nemzedékről nemzedékre továbbvitték.116 Tzimiskes kapcsolata a Phokasokkal meglehetősen különös volt – az anyja Phokas-lány volt, így ő maga Nikephoros Phokas unokaöccse, és mint ilyen, támogatta nagybátyját a trón megszerzésében, majd saját kezűleg gyilkolta meg, és rokonait száműzte a hatalomból.

Melias117 – Az első és legfontosabb „örmény" Tzimiskes környezetében Melias volt, örményül Mleh, az idősebb Meliasnak,118 Joannes Kurkuas barátjának és harcostársának fia, a család régi barátja. Az ifjabb Meliás valószínűleg Tzimiskes legközelebbi barátja volt. Egy kappadókiai templomban található egy freskó, Nikephoros Phokas uralkodási idejéből, mely a két hadvezért, Tzimiskest és Meliast ábrázolja lóháton.119 Meliás-Mleh a domestikos ton scholon tisztséget viselte Tzimiskes uralma alatt, és 973-ban arab fogságban halt bele sebesülésébe. Edesszai Máté tanúsága szerint a hadvezér halála előtt írt egy levelet uralkodó barátjának, melyben a hadjáratról tett jelentést. Meggondolandó, hogy milyen nyelven írhatta Melias ezt a levelet? Mivel a levél említése csak az örmény hagyományban maradt fenn, a görögben nem, elképzelhető, hogy ha valóban volt ilyen levél, akkor azt örményül írták.

Michael Bourtzes – Tzimiskes egyik támogatója volt a Nikephoros Phokas elleni merényletben. Később, Tzimiskes halála után részt vett Bardas Skleros felkelésében. Peter Charanis szerint ő is örmény származású volt.120

Bardas Skleros121 – A Skleros család egyértelműen örmény származású volt, és földbirtokokkal rendelkezett Kaisareia környékén. Leghíresebb volt közülük Bardas Skleros magistros, aki Tzimiskes legsikeresebb hadvezére volt. Ő győzte le 971-ben Svjatoslav orosz fejedelmet. Később azonban elvesztette az uralkodó bizalmát – éppen úgy, mint Tzimiskes annak idejen Nikephoros Phokasét –, és az uralkodó elleni összeesküvéssel vádolták. 976-ban, Tzimiskes halála után valóban élére állt egy felkelésnek, és császárrá kiáltatta ki magát, a lázadást azonban leverték, és neki menekülnie kellett a birodalomból.

Basileios parakoimomenos122 – mint már említettem, Romanos Lakapenos császár törvénytelen fia volt. A Lakapenos család is örmény származású. Az eunuch Basileios tevékeny résztvevője volt Nikephoros Phokas és Tzimiskes udvari intrikáinak, és mindkét uralkodótól bőséges jutalmat kapott. Nikephoros Phokas az ő számára kreálta a proedros123 méltóságát, vagyis a szenátus elnökét, és Tzimiskes alatt lett belőle parakoimomenos124 (gör. ’főkamarás’). Leon Diakonos és Ioannes Zonaras tanúsága szerint az eunuch igencsak harácsoló természettel bírt, és a császár hódításait saját vagyonának gyarapítására használta ki. Amikor Tzimiskes erre rájött, és ezért meg akarta büntetni, az eunuch gyorsan cselekedett, és megmérgeztette a császárt.125

A fen