[2010. március]

„Ha nem jártad be ezerszer is gyermekkor-utcáid, ki se merészkedj a világ országútjaira…” (Tamási Áron)

27. (Bágyoni)

(…) A Kelemen-emlékkönyv pár év múlva egyetemi éveim, s majd tanári korszakom ilyen-olyan ténykedései, morfondírozásai mellé szegődött, s vált éltető kézikönyvemmé – több értelemben is. Ami a legfontosabb: azokra a szellemi közállapotokra, mozgásirányokra, befejezett vagy még megoldatlan feladatokra irányította figyelmemet, amelyek valamikor az erdélyi mindennapokat határozták meg, de amelyekről sem iskoláinkban, sem egyetemeinken nem nagyon esett szó akkoriban. Ezen kívül olyan tudós személyiségeket vonultatott fel, akikről, bizony, illett tudni valamit egy élethivatást vállaló emberpalántának. Felvételi vizsgáimon, majd a bölcsészkaron – Gaál Gábor köri költősuhancként –, később, valamivel durvább feltételek közepette a tordai Jósika Kör rendezvényein bizony e könyvben tiszteletüket tevő kitűnő tudós nagyságokkal gyakran összehozott jó sorsom. Csetri Elek professzor egyetemi felvételiztető tanárom volt, históriából, de később, a 70-es évektől mind a mai napig Torda egyik legmeghatározóbb „szellemi ura és szolgája” maradt, ha van ilyen ebben a kultúrát semmibe vevő világban. Harmadéven aztán Szabó T. Attila nyelvtörténész professzor egyik szemináriumán ismertettem annak a kisiskoláskori gyűjtésből kiteljesített dolgozatomat (ezúttal Bágyon hely-, család- és ragadványnevei a XX. század közepén címmel), amelynek „első változatát” – meglehet, nem épp tudós, de mindenképp lelkes környezetben – szülőfalum református templomában mutattam volt be. Előadótanáraim közül Szabó T. és a nyelvjáráskutató Márton Gyula mellett „a felvilágosodás, bagókoromtól sötétedő ujjú professzorát”, Jancsó Elemért, egyik meghatározó szellemi mentoromként tartom számon. Lehet, hogy szóltam már róla, de ismét elmondom: Kuncz Aladár életét és munkásságát – a keményen „balos” idők épp aktuális szorításában – tudomásom szerint Erdélyben elsőnek én kutattam és dolgoztam fel államvizsga-dolgozatomban, Elemér bácsi irányításával. Az erdélyi polgári irodalom nagyjainak „üzeneteit” kutatgatni abban az időben még egyetemisták műhelyeiben sem volt egyszerű. (…)
Amikor Édesanyám tordai „tanulószobám” asztalán megpillantotta a Kelemen Lajos emlékkönyvet, annak első lapján a 80 éves tudós szikár arcélét ábrázoló fényképpel, felkiáltott: „Ezt az úriembert ismerem! Énekeltem is neki… és a csoportnak!” Megtudtam, Édesanyánk, mihelyt én Tordára kerültem (csizmadiamester nagybátyánk kovártélyba vett magához – „majd besegít itt, ott… és a »piros-iskola« is pár lépésnyire van a Traian utcából”), azzal hálálta meg a rokoni nagylelkűséget, hogy időnként cipő- és csizma-felsőrésznek való bőrt, talpat szállított (inkább „csempészett”!) Kolozsvárról Tordára, kis karbeli kosarában… Nyüzsgő fináncok és fel-feltünedező titkosrendőrök orra előtt. Igen ám, de amíg a kolozsvári Munkás utcából, vagy a Pata utca másik végéből – a kisiparosok konspirációs regulái szerint – a „matéria” megérkezett, mondjuk a Mátyás-szobor környékén, vagy épp a sárkányölő Szent György szobra mellett várakozó Édesanyánkhoz: hosszú órákba tellett. Mit tesz ilyenkor egy kíváncsi „vidéki fehérnép”? Kocsmába csak nem ülhet be… Odacsapódik egy városnéző csoporthoz, ott rosszat nem tanul senki. Igen, Édesanyám így lett Kolozsvár legilletékesebb „idegenvezetőjének”, dr. Kelemen Lajos professzor nyílt „előadásainak” az alkalmankénti „hallgatójává”… híressé lett sétáló-városnéző előadásain, utcai szabadegyetemein. Jóval egyetemi éveim előtt. Idehaza aztán a Kolozsvárt hallott élmények kibomlottak, kivirágoztak, mesévé színesedtek. Magam is több változatban hallottam annak „a Mátyás-templom mögött ásó fehérkesztyűs úriembernek” az esetét (bizonyára László Gyuláról lehetett szó), „akire majdnem rázuhant a mélységes mély sírgödör… nem is jelzi azt semmi, városi illemhely lett mára a honfoglaló őseink temetőkertjéből”. Máskor a renoválásra szorult lovas szobor került szóba, amit a Mátyásra dühös románok azért nem mernek bivalyok után kötni és elhúzatni helyéről, mert „attól tartanak, nehogy igaznak bizonyuljon a mendemonda, ami úgy szól, hogy a Fadrusz mester keze alatt dolgozó hóstáti, vistai meg torockói kőfaragók aláaknázták a talapzatot”. Kelt a mese, szállt a mese. Szinte hallom is Édesapánkat: „Eszti fiam, nem lesz jó vége ennek… inkább végezd a magad dolgát!”  Pedig azt „végezte” szegényke. Emlékszem, a következő útja egyikéről mesés kedvű Anyánk hegedűvel tért haza, amit állítólag egy Balogh nevezetű hegedűművész családjától vásárolt a Szamos-parti színkörről és a Malom utcai papírmalmokról „előadást tartó tanár úr” segítségével. Hogy majd 60 év múltán én most kire, kikre gondolok? – nem lényeges, de e kis hihetetlen történetecskébe talán azok is beleférnek, akikről előbb szót ejtettünk. Ami akkor engem érdekelt, az napnál is világosabb: volt saját hegedűm, adhattam hát vissza sógoromnak a kölcsönbe kapott „szárazfát”! Madarat lehetett volna velem fogatni, tán a Mátyás-templom orgonájának sem tudtam volna jobban örülni!
Van hegedű, és ez nem lényegtelen… másként hogy a csudában lehetne muzsikálni!?
De vajon a kolozsvári bástyákról és könyvnyomdákról, papírmalmokról és oskolákról, magyar színházi előadásokról és helikoni bálokról – idegenek és itthoniak előtt – beszélő „idegenvezető” tanárember, könyvtáros, historikus kezéből ki verte ki a tollat, hogy csak beszélgetésre kellett kényszerülnie?! Ki vette ki a „hangszert” a kezéből?
Nos, úgy érzem, hogy a Kelemen Lajosok utáni néhány nemzedék is üres légtérben érezhette magát Erdélyben. Beleszámítva a mi „vergődő”, ’56 utáni diáknemzedékünket is, de elsősorban az erőszakos egyesítés előtt végzett, fiatal egyetemi tanárainkat, mint amilyenek például a minket verstanban szeminarizáló Láng Gusztáv és társai voltak. (…)

Térjünk vissza az előbb említett „digitális képtárlathoz”!
Ha jobban a kép fölé hajolsz, láthatod: a felvétel Kuncz Ödönt (Dédi bácsit) és feleségét, Vaja nénit ábrázolja, és Budapesten, a Móricz Zsigmond tér közelében készült 1963 nyarán. Amint említettem már: őnáluk (is) kutatgattam a testvéröcs, a fogság után 1921-ben Kolozsvárra visszaköltözött író és Helikon-szerkesztő Kuncz Aladár (Dadi) életrajzi adatai, levelei, jegyzetei után. Látni a képen: a nyolcvanas éveiben járó öregúr egy csellótokot fog a kezében – elköszönvén tőlem, indultak a megszokott vonósnégyesből álló baráti körbe, ahol Dédi bácsi bizonyára nélkülözhetetlen csellós lehetett. (Emlékezzünk csak, a Fekete kolostorban Kuncz Aladár többször hivatkozik az internáltság letargiáját ellensúlyozó zenére, csellózásra, zenei élményre; a muzsika maga volt a hiányérzet minden válfaját semlegesítő valami, a PÓTLÉK, a teremtő emberi cselekvés pótszere. Fura ezt kimondani, de némelykor maga a selyemből kivetkőztetett nő is – nem csoda, hogy Von Bergen kisszobra, a Dadinak „dedikált” faragott csellófej gyönyörűséges kis női testben végződik.) Nos, a cselló családi hangszer lehetett még a kolozsvári Görögtemplom utcában lakó népes Kuncz famíliában is. Anno… Igen, előbb a budai Móricz Zsigmond körtéren „voltunk”. Elköszöntünk egymástól, Ödön bácsi és Vaja néni a Feneketlen Tó irányába vette útját, nekem meg azt ajánlották, útban a Baross utca felé nézzem csak meg az épülő Erzsébet-hidat, annak „újszerű megoldásait”. Még lehetek hidász, kacsintott az öreg, nincs kizárva, hogy a „lebombázott erdélyi irodalmat, kultúrát” valakiknek – s tán épp a mi nemzedékünknek, gondoltam leplezetlen nagyképűséggel – el kell kezdeni visszaépíteni, visszahelyezni eredeti hídfőire.
Úgy éreztem, e rendkívül friss szellemű úriember valamit tudott már, talán kolozsvári rokonaitól (Jancsó Elemértől netán, vagy még inkább a korábban elhunyt Jancsó Bélától), esetleg megvan őneki is az otthoni tudományos élet változásigényét már sejtető Kelemen-emlékkönyv, netán megneszelte azokat az új fuvallatokat, amelyek egy nemzetközi jogászember számára már hasonló összefüggések feltételezését indították el… Miért is ne tudhatott volna? Az Utunk hasábjain már elindult az erdélyi polgári irodalom revíziója, az „önmagunkkal való szembenézés” – gondolom, a Földes László által kitalált – cenzort kijátszó szlogen örve alatt. Középiskolásként épp az Utunkban olvastam például Panek Zoltán vitaindítóját az elfelejtett Dsida Jenőről, sorai közt azzal a természetes intellektuális „indulattal”, amellyel az erdélyi szellemi megújhodást és értékeink esztétikai mérlegállítását sürgeti; e téma kibontását aztán, a maga rendkívül sokirányú vonatkozásaival együtt, Láng Gusztáv tanár úr vállalja fel, és végzi el. De említhetnénk más példákat is ebből az új „szellemi honfoglalásból”, a szak- és tankönyvkiadás, illetve a szépirodalmi művek megjelentetése köréből. Ennek eredményeként (is) értelmezhető, hogy mire az újabb egyetemi évjáratok kirajzottak, katedrákhoz, netán szerkesztői asztalokhoz jutottak (jutottunk), már birtokukban (birtokunkban) lehetett az új, etikán és esztétikán egyaránt nyugvó értékítélet, az új irodalmi kánon. Szöveggyűjteményekben és szövegelemzésre sarkalló tankönyvekben egyaránt. Ennek az „emelkedve” építkező időszaknak tán legmeghatározóbb szellemi segédkönyve Kántor Lajos és Láng Gusztáv közös műve, a Romániai magyar irodalom 1944–1970 című, kánonteremtő munkája. (…)
Nem állhatom meg, hogy ne említsem fel e helyütt azt az erőt és erényt egyaránt próbára tevő munkát, amellyel lapunk, az Utunk szerkesztői ennek az új irodalmi értékítéletnek az érvényesítéséért kifejtettek. Emlékszel, a Kiskatedra fejléc alatt futott, főleg középiskolások kérdéseire összeállított kisesszé-sorozatunkra? Ezt (zárjelben jegyzem meg, remélve, hogy nem veszed nagyképűségnek) én ötlöttem ki. Láng Gusztáv a közelmúltban utalt is erre egyik Korunkban közölt interjújában, jelezvén, hogy az interaktív lapszerkesztés ötlete, bizony, a kolozsvári Groza 2-ben született meg. És még mennyi más. (…)

Budapest, 2008. április 2.

28. (Árkossy)

Szép „példa-képedre” utalnék, kedves Szabó Pista, az említett Géricault-festményről szólva, minthogy a méretes vászon már születésekor – drámai erejének köszönhetően – igen-igen „helyén találta a szöget”… Hogy örök érvényű szimbolikájáról már ne is beszéljünk. Hánykolódó hajótöröttjeivel A Medúza tutaja megdöbbentő látomás, ám nem kevésbé „igaz” festmény is (a kolozsvári lapszerkesztők lélekvesztő-rajza is az volna…), miután telitalálat az örök emberi kiszolgáltatottság képi láttatására; a mindenekfelett és mindenkor uralkodni képes természeti erőkkel szemben. „Sok sötétség, kevés fény” – ez az univerzum lényege, hogy kettejük viszonyáról, az egyetlen fájlalnivalót is – könyvünk végéhez közeledvén – elmondjuk. Ezt sugallja az utolsó remény valóságtartalmát rejtegető, Louvre-ban kiállított, és megtörtént eseményekről valló ábrázolás is, mesteri elrendezésben, hiszen a romantika hozzám oly közelálló festészete volt az, amely nem átallotta (kénytelen-kelletlen is) tudomásul venni, egyben a natúra színe előtt fejet hajtva kijelenteni: „Te győztél!”
Körképről is beszéltél. A világ a valaha megfestett, legpompázatosabb óriáskörkép! Vászonszeletei között hétköznapjaink csupán szerény, lényegtelen vázlatok. Ám, magad is jól tudod, mennyire ragaszkodunk régi vázlatainkhoz! Minthogy azok közt lapozgatva-keresgélve születik és alakul nap nap után a szemünk előtt kibontakozó MŰ. A mi egyetlen és megismételhetetlen óriáskörképünk.
Ezért, a Louvre világhírű vásznát most odahagyva, önös érdektől vezérelve, új világba kalauzollak. Kutakodjunk vázlataim közt! Meghívlak pihentető szemlére (ne aggódj, Firenzét is útba ejtjük!), ám ez alkalommal nem az árnyék lesz uralkodó – lazíts, barátom! –, hanem sokkalta inkább a fény. Induljunk hát!
 
Sandro Botticelli, a firenzei cserzővarga fia, örök tavaszt álmodott egyszerű festővászonra. Azóta ez az elemeiben lenyűgözően gazdag és magasztos Primavera (Tavasz) című festmény, amely az Uffizi múzeumban látható – Leonardo da Vinci Mona Lisája mellett –, a piktúra történetének mind a mai napig egyik legismertebb és leggyakrabban megidézett mesterműve lett. E mitológiai utalásoktól mélyen áthatott műremeken, az itáliai reneszánsz ihletett alkotója, Simonetta Vespucci szépségétől ittasan, megmintázta a festőművészet eleddig legszebb nimfáját, akinek ábrándos tekintete – hála zseniális mesterének – immár soha többé nem szürkülhet a méltánytalan feledés homályába. Ám annál inkább visszás, hogy a „nagyok” – mint Raffaello, Donatello, Michelangelo, Leonardo, vagy az imént említett Botticelli is –, akik „madonnáikban” a szép nem arcmásának felülmúlhatatlan vonásait hagyták a megbűvölt utókorra: nem ritkán igencsak riadoztak a házasság sokuk által kényszerítőnek vélt intézményétől. Úgy hírlett néhanapján, hogy a különc művészek bizony hajlamosak lennének a nőtlenségre; mások viszont akképpen opponáltak, hogy hithű, szerelemtől fűtött házastársi természetüket ecsetelték; amint ez utóbbit, Rembrandt vagy Rubens életének zajló eseményei is ékesen példázzák. Justicia mérlege végre megnyugszik és egyensúlyban áll. Az igazság itt is a középúton volna? Tény: nem kell sokat kutakodnunk ahhoz, hogy valóban lángoló szívekre is leljünk közöttük. (…)

De térjünk csak vissza a mi tájainkra!
Kutya hideg tél volt Kolozsváron azon a közismerten „morzsának” is titulált utószilveszter estéjén. A Beatles nagy sikerű rocklemeze, a Bors őrmester épp akkoriban rajtolt hangos diadalmenetben világhódító útjára. Jó néhány „harminc nap” lepergett már azóta, hogy az Utunk redakciójának szivarfüst szagú, barna ajtaja mögött, a kétasztalnyi kisszoba szomszédságában békésen terpeszkedett első patinás íróasztalom; így végre fesztelen hangulatban múlathattam az újév mámorító ünnepét Botár László orvos barátomnál, kollégiumi cimborám és bajtársam társaságában, akivel hajdanán közösen tapostuk suhancvilágunk hepehupás, mára egyre inkább távolba vesző útjait. Akár viruló páros-cseresznyék a fán, úgy kucorogtunk egymás mellett tizenegy véget nem érő esztendeig lomb-zöldre mázolt iskolapadunkban.
Történt (amint azt már említém), hogy újév fehérbe öltözött ünnepe szépen összehozta orvos barátom szellemi pacientúráját: zenészek, színészek, képzőművészek szolid, évköszöntő társaságát. A trakta közben megszólaló csengő dallamára először nem figyelt fel senki. Én mégis, tisztán meghallottam. Másodjára csak-csak nekiindult a háziúr, kitárulkozott a nappali ajtaja, így a szoba kíváncsi melege-fénye vele együtt somfordálhatott ki a homályos előszobába. Tekintetem a bejáratig követte őket… Az ajtó kíváncsiskodón nyílt meg. Vajon ki érkezett?
Váratlanul különös érzésem támadt; mintha égi üzenet hangjait hallottam volna hirtelenjében a magasból (ma már tudom, Thália áfiummal és hévvel teli üzenete volt az), egyben valami igencsak újnak titulálható, megmagyarázhatatlan sejtelem kerített a hatalmába. Úgy tűnt, mintha még sosem látott stúdium-lepel, vagy valamiféle pillekönnyű, nimfa-simogató fátyol hullt volna alá, miközben mögötte, a háttér homályából, felsejlett a bejárat teátrálissá vált képe. Bár mindezen tünemények után nem ajtó volt az már nekem, hanem egy igen finom rajzolatú, új világra nyíló reneszánsz portál, talán éppen az Uffizi dicső galériájának szemet gyönyörködtető főkapuja, vagy netán szellem-fényben derengő, kincsekkel és mesterművekkel megpakolt egyik óriásterme lenyűgöző Botticelli-képpel ékesítve! Jóllehet, ezúttal nem a toszkán nagymester közismert gyöngyszeme tündökölt előttem, amely sompolygó századok alatt áhítozó tekintetek millióit ejtette rabul.
Viszont múzeum-szegény városomban, Kolozsvár januári zimankójában ezúttal ott vibrált Botticelli Tavaszának eleddig egyetlen fellelhető ezoterikus festménypárja: a Tél. Karcsú, hirtelenszőke, tengerszemű lány tekintett róla felém. Arany verőfény a jégszínű télben! Én pedig csak álltam mozdulatlan, a váratlanul megpillantott – immár örökre velem maradó – legszebb kép előtt. De valóban festmény lett volna az? Vagy netán mégis: valóság? Vajon nem tévedtem, és mindezt elképzeltem csupán? Nem! Nem érzéki csalódás volt az, hiszen nyomban megszólíthattam, Ő pedig hozzám szólt!
Majdani feleségem, Ila állt a szélesre tárt ajtó méretes képkeretében. Aranyló hajában ott bujkált még a hűsen illatozó, fiatal januári szellő. Ám selyemtincsei közt ezúttal nem Simonetta Vespucci tarka bukétái parádéztak, hanem az újesztendő égi ezüstjének földre küldött, szikrázó hócsillagai. A tündöklő jégvirágok – mint ráérősen megpihenő égi ecsetnyomok – időnként még fel-felvillantak, fényükkel teleszórták szép vonalú arcát, íves szemöldökét. Székelyzsinóros kisbundáján is meg-megkapaszkodtak ragaszkodó kiscsillagok, és inkább lassan láthatatlanná váltak, mintsem hogy búcsút vegyenek tőle. S amint elnéztem, annak ellenére, hogy a jelenség rajzolata számomra összességében föltétlenül „botticellis” volt: a megvilágítás, az aláhulló fény-árnyékok halk dialógusa inkább puhán modellált rembrandti hatásokat idézett. A mély háttér gazdagon-meleg umbrái éppenséggel Reynolds arcmásainak lágyan kezelt vásznairól kerülhettek elő. A csillogás pedig… igen, a pillanat csillogása… az minden bizonnyal Gustav Klimt gráciás, aranyszínű varázslatának áldását hozta elém. És így, egymást sűrűn váltogatva, egyre csak suhantak, peregtek előttem az ismert képek. Ámbár szíves örömest folytattam volna, mindamellett nem kutakodhattam tovább festménylátó élményeim eszköztárában, mivel Ila – testvérével együtt – máris a rajongó társaság középpontjába került. (...)

Az Újévvel bizony új élet kezdődött el.
A marosvásárhelyi Várkert vén gesztenyéinek hűvös árnyéka – amerre Iláék laktak – majdhogy a házuk kapujáig nyújtózkodott; néhanapján be is merészkedett az álmatag kis utcába, ekkortájt ritkán jött egyedül: elkísérte őt a ráérősen ballagó Maros frissítő fuvallata. Öregfenyők alatt meghúzódó hajlékukat a fészek nélkülözhetetlen, otthon-teremtő melege járta át. Mindmegannyi alkalommal marasztaló volt számomra az a meleg színű, csendes varázs. Ottlétem észrevétlenül elsuhanó óráiban, andalító, jóleső bizakodás kerített hatalmába; kivált ha a bölcs szavakra gondoltam, mármint hogy: „nem esik messze alma a fájától”. Volt idő ezen eltöprengeni alkonyórán, az illatozó lugas virággyűrűjének hintaágyán ringatózva, miközben fölöttem, az egyre mélyebbre árnyalt lombok közt hol itt, hol ott, még átférkőzött egy-egy lankadatlanul incselkedő, narancsszínnel játszadozó esti fénysugár.
Mindeközben Ila színházi előadásaira, bemutatóira, amint csak tehettem, gyakran átruccantam Kolozsvárról. Toszó Ilona színművésznő, a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia fiatal üdvöskéje már a Marosvásárhelyi Színház társulatának a tagja volt; akkoriban Örkény István Tóték című örök sikerű tragikomédiájában alakította Ágika pajkosan-kedves kislányszerepét, Lohinszky Loránd, Kovács György és Erdős Irma megtisztelő társaságában. Hallatlanul szerettem azt az igencsak színpadra álmodott, estéről estére friss színeket megcsillantó zseniális tragikomédiát; színpompás karakterszerepeivel, vérbeli „Örkény-humorával” egyetemben. A kisregény, 1964-es megjelenése után, sorra aratta sikereit színpadon, filmvásznon, itthon és külföldön egyaránt. Mátraszentanna nem létező, álmatag falucskája lett a különös „háború és béke” szürrealista színtere, ahol az „ős-csend” birodalmában moccanni látszott a világ: és ez a nagyvilág háborút üzent egy parányi család békéje ellen. Az előadások harsány sikereiben nem kis szerepet játszott a Marosvásárhelyi Székely Színház hagyományaihoz méltó, és az egész erdélyi színjátszás összehasonlításában is kiemelkedő teljesítményekre képes vásárhelyi társulat parádés játékkultúrája.
Minden gyönyörűségem mellett azért mégis volt mit sajnálnom: Euripidész– Sartre Kasszandrájaként (a Trójai nőkben) még nem láthattam Őt, amiképpen minden színésznők álmainak szerepében, Shakespeare Júliájaként sem, mivelhogy abban az időben még nem ismertük egymást. Így mára azt a rég ellibbent, felejthetetlen fehérfátyol-pillanatot a Rómeó és Júliából, csupán néhány finom keretbe foglalt érzéki fotó őrzi, dolgozóm családi ereklyékben mit sem szűkölködő „emlék-falán”. Viszont Molnár Ferenc Liliomjában már tapsolhattam neki. Miként Zorin Varsói melódia című kétszemélyes lírai játékában is, amelyhez – immár a kolozsvári színpadon – magam terveztem színpadképet.
Időközben egy szemfényvesztő játék, a valóságot szemérmetlenül és fáradhatatlanul mímelő látvány-parádé kerített hatalmába: a SZÍNHÁZ mindenkori világa.
A proszcénium előtt estéről estére belobbant a rivaldafény, mire a Szamos partján, a sétatéri színház magasan fészkelő csillárkoronája alatt alábbhagyott a zsongás. A zenekari árok körül észrevehetően vibrálni látszott a levegő. Fölülről, mint óriás agancsokra tűzött világoló holdak az éjben, színpompás derítők, méretes jupiterlámpák tekintettek alá, hogy fénykarikáik életet leheljenek a libbenni készülő brokátfüggönyök mélyvörösébe. Varázspillantásukra szófogadón nyílt meg a portál, elszállt titoktartó csendje, és a világot jelentő deszkák játékablakán át, a zsinórpadlásból áradó hűs levegő átjárta a homályba burkolózó (akkor még gyakorta zsúfolt!) nézőteret. A mágikus perc elérkezett. A valóság és a látszat világa ekkor öszszeért. Triumfálni akart az illúzió. Mint elválaszthatatlan társak, a fény és árnyék ismét egymásra talált.
Utóbb, a Varsói melódia Chopin-muzsikával tarkított előadásának színpadra állítása közepette, az egyre sűrűbben ismétlődő próbák során, magam is közelebbről kiismerhettem a művészi teremtésre ösztönző, öntörvényű, tágas játékteret. A szuffiták úgy bújócskáztak a horizontfüggönyök bársonyfeketéi előtt, akár óriás kártyalapok egy éjszakai játékasztalon; a forgószínpadra állított jelzések díszletpróbáin meg-megreccsent lábam alatt a deszkapadló, beijedve futottak párhuzamosai a körbezárt térben, a nem létező, sosem-volt távlatok felé. Fölöttem óriáscsigák tekerőztek némán, váratlanul lépcsők és kőoszlopok indultak el, máskor egész utcasorok emelkedtek a magasba, hogy homályba tűnjenek; ahol – mint óriás pókháló foglya – a gúzsba kötött zsinórpad kusza sodronyai feszültek. Különös, sok tanulságot rejtő térhatású festmény közepébe csöppentem: körbeölelt egy folytonosan megújulni képes, mindegyre változó, szokatlan arcát mutogató más világ. Emez pedig, a látványépítés iskolájaként, a képszerkesztésnek mindaddig kevésbé ismert spektrumát tárta fel előttem. Mert jóllehet kép volt az is, mégis másmilyen volt, mint a festőállványon pihenők: – játéktér-kép.
Azonban a kolozsvári színtér igazi varázsa számomra mindenkor Ila jelenlétében volt csakugyan örömteli; estéről estére más-más színben, más történelmi korban, változó események közt láthattam személyiségét megvillanni magam előtt, mintha véget nem érő időutazásra röpített volna magával, mesébe illőn. Mintha egy jeles múzeum bársonyfüggönnyel óvott, aranykeretes festmény alakjai moccantak, keltek volna életre ilyenkor, hogy tanulságos történetük drámai világába invitáljanak. Ám a színpadra idézett képeken, azok minden változatossága ellenére, valami mégis közös lehetett: valahányon azonos volt a szeretett modell.
És mivel a színpad világa, az a hely, ahol bármi megtörténhet, egy jelentőséggel felruházott, sokat ígérő napon, (nem váratlanul), a sors tekintélyt parancsoló maszkjával és presztízsével ékesítve, megjelent – a „legnagyobb rendező”, és hozzánk szólt. Így eshetett meg, hogy a fátum nagy játékmesterének szavát meghallván, bölcs tanácsát megfontolván és elfogadván, sihederkorom Farkas utcájának álom-templomában, az ó kollégium sajtszínű órájának bámészkodó szemei láttára, a legszebb orgona hangjainál: – Ilával az életre szóló kapcsolat megköttetett. A nyújtózkodó pánsípok igencsak kitettek magukért. Fennen szárnyalt Schubert égi dala, az Ave Maria…, aminek hallatán a gótikus ívek hófehér vonalai összeölelkeztek a magasban.
Az árnyék homályából kiléptünk a fényre.
Szép volt akkor a Farkas utca.
A kis tér fölött rezzenetlenül pihent a nyári égbolt mindent átható kékje. Nem tudni, honnan jött, merről érkezett: Kék Madár szállt el fölöttünk. Kék szárnyának puha tollaival megérintette a beszédes arcokat, a háttérben szerényen megbúvó, hallgataggá lett emlékeket. Hogy távoztával, immár Ilával együtt, kolozsvári éveink következhessenek.

Amint azt a fentiekben olvashattad, a szép Farkas utcai emlékképet örömmel idéztem fel neked. Nem is történt az másként. S ha netán akkor úgy esik meg, hogy sorsod ösvénye éppen arra felé vezet, megláthattad volna, ahogyan a Kék Madár meglibbent utcám kővilágában. Egyenletes szárnysuhogása – mintha ma is hallanám – beleolvadt a barokk orgona magasztos hangzuhatagába. Eközben, az aprócska tér közepén viaskodó Szent György bronztekintetéből némi irigység jeleit véltem kiérezni… talán azért, mert régi barátom úgy gondolhatta: amíg a sors kegyessége folytán nekem igazi Angyal, addig neki csupán hűvös ércbe fagyott Sárkány jutott. A Kék Madár eközben tündöklő kék glóriát rajzolt a sátánbűvölő szent feje fölé, majd lassan emelkedett; egyre táguló és egyre halványabb köröket rajzolt maga mögött, míg láthatatlanná nem vált, és el nem tűnt végleg az ég életálmokat ringató magasában. 
Ám az a Kék Madár, az éppen előttem heverő fotográfiát is (noha már napjainkban készült) valamikor bizonyosan meglátogatta, puha kék tollaival azt is megérintette. Mert e mély távlatokat sejtető, elmélkedésre ösztönző Felső-Ausztriában készült romantikus tájfelvétel poétikája ugyancsak a „kék” hegemóniájáról szól. Való igaz, nem létezik a természet óriás festőpalettáján oly szín, mely a horizont távolából ne veszítené el akarata ellenére saját személyiségét, és ne öltené magára Kepler köpenyének mindenekfelett uralkodó, végtelen kékjét. Zsolt fiunk expozíciója az említett felvételen – többek közt – éppen a színek eme metamorfózisára bizonyosság.
És most azt kérdezhetnéd, kedves költő barátom: miképpen lépett az önkifejezés kényszerétől vezérelve a fotográfia útjára, noha mint bárminemű művész-házban, akadt volna odahaza számára festék meg papír is, garmadával. Mégis mi vezérelhette, hogy a karctű vagy a szénrúd nemesnek mondható tradíciója ellenére, újsütetű digitális képíró-szerkezetet vegyen kezébe? De végtére is, miért ne lehetne játszi módon elkerülhető bárki emberfia számára, hogy művész szülők művész-örökségét mindenáron továbbgörgesse? Meg is történik ez alkalomadtán, jóllehet a hagyománytisztelő gének (mert „azok ilyenek”!) némelykor mégsem engedik gazdájukat könnyűszerrel névtelen vizekre evezni. Úgy tűnik, itt sem történt ez másként: Zsolt személyiségének egy rejtett kamrája, akarva-akaratlanul is, csak a művészet lélektisztító jelenléte számára volt fenntartva.
Hidd el nekem, kedves cimborám, nincsen ebben semmi diszharmónia. A kissrác képek között nőtt fel, „valódi” műtermek hangulatában; mi több, volt olyan idő, midőn még Thália műhelyétől sem idegenkedett különösebben, tudniillik, a „világot jelentő deszkákat” maga is jó néhányszor taposta. Tízéves volt, amikor szép emlékű színházi esteken Ilával együtt léptek fel Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című történelmi drámájában, Harag György rendezésében, a kolozsvári, a budapesti vagy a szegedi színpadon. Akkor, gyermeki jókedvvel, az ifjú Henrik szerepét alakította.
Summa summarum – a mindentudó csillagzat mégis másként látta jónak, és egy váratlan mozdulattal, más irányba kanyarította életútját. Ma már elkötelezetten a számok és rendszerek egyetemes nyelvezetének igézetében él. Aztán egy szép napon, Aesculapius, a görög mítoszokból ismerős orvostudomány atyja, váratlanul összehozta őt Dr. Szebeni Andreával, és a sors táltos szekerén széltében-hoszszában megsétáltatta mindkettőjüket a nagyvilág tarka országútjain, távoli kontinensek között. Így az is természetes, hogy művészi élményei rögzítésére mi sem lehetne alkalmasabb, mint az őt mindenhova elkísérő, tenyérben elférő „csöppnyi műterem”, és a vele járó, kivételes meglátás nemes mestersége.
A festő és a fotográfus munkamódszere lényegében eltér egymástól. A színek mestere vásznán kedvére „összegyűjtögetheti” környezetéből a számára szükségesnek vélt ábrázolnivalót; a fotográfus viszont ellenkezőjét teszi: kénytelen mindent kizárni, hogy csupán a legfontosabbnak ítélt, egyetlen részletet tarthassa bűvös lencséjével fogva. Szelektív hajlam, gyors felismerés a munka lényege. De vajon miből „táplálkozhat” a tudatalatti, honnan és minek a sugallatára formálja képről képre finom aprólékossággal kimunkált építőköveit, hogy Daguerre nyomdokain járva, egyszer mégis egyéni stílust tudjon felmutatni? Végtére: miből áll össze egy fotográfusnál a kivételes vándortarisznya nélkülözhetetlen kincse, amely a művészet igézetében élő peregrinus vállát mindenkor húzza? Talán… az emlékeiből.
Közben, a fényérzékeny ezüstlemez és a celluloidfilm feltalálóinak jóvoltából, nem kis terhektől szabadulhattak meg a ceruza és ecset avatott mesterei sem, amikor egy csapásra megszűntek a festménnyel szemben támasztott – akkorra már egyre nyűgösebben viselt – „tökéletes hasonlatosság” iránti elvárások. A jeles naptól kezdve, a futó pillanat és a változó arcmás megörökítésének megtisztelő szerepét már hibátlanul tölthette be a camera obscura elvén működő, a fény optikai és kémiai hatásaira építő rögzítés új módszere, amely igencsak igyekezve maga is, önálló művészetté válhatott. Eljött az idő: béklyóit immár lerázva, szárnyalhatott a piktúra. Miként szaporázta is „szárnycsapásait” az absztrakció hallatlanul sokszínű légterében.

A kezemben levő fotográfiák – amelyekben Zsolt pillanatai élnek – legfontosabb erénye, hogy mindahányan: képesek egy nyelven beszélni. Minél inkább „bejárom őket”, annál inkább kitűnik, ami közös bennük: a céltudatos és tiszta harmóniára való törekvés kendőzetlen szándéka. Jó érzés látni az érzékeny szemmel, érző lélekkel megörökített rejtőzködő összhangot, a kivárás csendes nyugalmát és annak eredményét. Miután e nyugalomban egyetlen szabály ölt testet csupán: semmi nem lehet fontosabb az „Istenadta” természetnél; márpedig az abba vetett hit az újra meg újra átélt, egészséges és tiszta reneszánsz szemlélet iránti őszinte meggyőződésből fakad. (Talán az sem véletlen, hogy hosszú ideig Firenzében is dolgozott…) A személyes út szerencsés meglelése adta ajándékul, hogy Bábel tornyának manipulált, szívszaggató kakofóniája idegen az ő tájaitól. Ám kiolvasható belőlük a „többezres” csúcsok égre törő vágya, a hűs völgyekben álmodozó rét virágainak távoli kékségek felé elsuttogott üzenete; képein ködfátyolok simogatják a durva gránitot, árnyékában havasi gyopár éli rövid életének szellővel eltávozó, soha vissza nem térő pillanatait. (...)

Zsolt első természetképei Erdélyország szelíd tájaihoz fűződnek. Ahol hűvös fenyvesek alatt rohannak a vizek tova, ezüstpisztrángokkal kergetőznek óriás játékkövek közt; másutt, a tajtékos patakok táncukat elunván, lass&