a hó ma éjszaka olvad meg annyira, 

hogy langyosan elfolyik a halott tóig, 

és alámerül: körülötte lebegnek 

kihűlt nappalok, oldott cián, 

aranymaradék. a felszínen tükröződik 

a sötét ég, az égben láthatatlan felhők, 

csillagemlék. folyik a halott tóba a hólé,

mélyül a víz, emelkedik 

a vízfelszín a végtelen éghez. 

összeér ég és víz, elszakad a gát, 

és a halott tó kiömlik az éjszakába. 

folyik hosszan régi árterében,

emlékezik a föld, milyen víz alatt lenni:

oldott cián, aranymaradék.

húzza magát végig a sötétség,

úgy hullámzik a sekély, mint a mély, 

helyet csinál magának a fűben,

fehér, szürke és fekete nyár gyökerei között – 

az évgyűrűben láthatatlan felhők, csillagemlék. 

a kiömlött éjszaka hozzáér 

a fiatal tóhoz, megmozdulnak

a mocsarak, mocsarak alján

az alvó hínár, iszapban hibernáló gyöktörzs,

és magukba szívnak oldott ciánt,

rájuk ragad aranymaradék,

megszűrik a halott vizet, 

és nem folyik tovább láthatatlan felhő,

felhő mögött az ég, az égben csillagemlék.

kihűl a fiatal tó, kihűl benne minden hal,

algák, kisrák, besűrűsödik a vízfelszín

dögréteggel, nem hullámzik a sekély,

mélyen ciánmérgezett gyöktörzs, 

belélegzett aranymaradék – háborítatlan

holtágat hagy maga mögött a halott víz.

amikor a dögréteg felszín

s minden dög benne mozdulatlan:

az iszapban fellélegzik a mérgezett gyöktörzs,

aranylevelet prüszköl a sötét vízbe, 

és a felszínre nyújtózkodik a levélnyél.

hideg haldögök, hideg, mérgezett kisrák

mellé löki fel magát, halottak közé 

fekszik az óriáslevél, és helyet

csinál. piszmog a mérgezett kocsány 

az iszapban, szorítják a csészelevelek

a bimbót, hogy éjszaka van, hideg,

hogy ne nyíljon halottak közé. 

a mérgezett virágszirmok viszont kihűlt nappalok,

bennük a ciánporzók már láthatatlan felhők, 

s ma éjjel hidegben fog nyílni a holtágra,

ami már nem merül alá soha.