[Látó, 2006. április]
Tariménes lassan csordogált lefelé az országúti lejtőn, az autósorban. A reggeli dugó a Celbridge nevű kisváros közepén volt és az oda három irányból igyekező autók egy gyalogos gyorsaságát sem közelítették meg. Tariménes új Skodája előtt egy kivénhedt kilépő piros Ford lépegetett, mögötte – ezt a visszapillantó tükörből látta – egy zöld postáskocsi.
A városka közepén találkozik a tegnap a mával, gondolta a bánáti bölcs, e három útból kettő lesz, s ezek jobbra illetve balra egy-egy kastélyhoz vezetnek. A jobb oldali út végén áll Connolly sörgyáros 18. századi elegáns kastélya, 70–80 szobával; balra, a 17. század végi kis kastély, amolyan tizenkét szobás, melyet Vanessa, Swift dékán egykori kedvese birtokolt – egykor.
Tariménes, a lassú haladás közben termoszának tetejébe töltögette a kávéját, mert a néhai Vanessa nemrég felújított kastélyában még nem vezették be a frissítőszolgálatot. Kortyolgatott, és el-eltűnődött a rejtélyes képen, melyet a kastély padlásán találtak, sűrű pókhálózat alatt, s melynek beazonosításáért a jelenlegi ügyvezető igazgató felkérte hősünket.
Tariménes ázsiója felszökött, amióta egy olajfestményes falatozásról bebizonyította, hogy az Michelangelo Merisi munkája. (Caravaggio volt az istenadta festő, a kép milliókat ért.)
Most azonban a rejtélyes női portréra gondolt, melyet majd górcső alá vesz, azaz meg is röntgeneztet, valamint finom olasz kávéjára a termoszban, és nem az immáron az országúti lejtőn szabadon guruló Skodára, mely – ahogy szája elé emelte a termosztetőt – belecsattant az ócska Ford farába, s ezzel csaknem egy időben a Skoda elszenvedte a postáskocsi torpedóját hátulról.
Amikor ez a jelentékeny, ám nem végzetes baleset megtörtént, Tariménes éppen túljutott a kalendáriummal rámért hetedik tízesen, a tortáján ezen ünnepen hetven gyertya égett, és a Történettudományi Társaság egy zenés táviratot kézbesített neki.
De vajh, mennyivel élte túl hetvenkedését? A visszapillantó tükörben az autó hátsó polcán egy nagy születésnapi kártyát látott, rajta a 60-as számmal. És lám, így észlelte, most a kocsija zöld volt, mint lecserélt Passatja, nem pediglen acélkék, mint a Skoda. Hol volt tehát? Kiszállt, hiszen nem hitt a szemének. Ugyanazon az úton volt, ahol elindult, de autója bezzeg most bal kormányos volt, mivel a Passattal rengeteget furikázott már a kontinensen, ott pedig az kellett a jobb oldali közlekedéshez.
Tariménes elfeledkezett a rejtélyes képről, amikor hatlövetű órájára pillantva meglátta, hogy tíz évvel korábban érkezett, ide a celbridge-i útra, mint ahogy elindult. Az előadására gondolt, amit az egyetemen meg kellett tartania. A sorozat címe ez volt: A magyarok szerepe a világtörténelemben. A mai napot az 1914–19-es katasztrófasorozattal fogja kezdeni. Átgondolta, mit fog mondani, hisz akármit is mond majd, gondolatmenete ellenszenves lesz – valakiknek. Igen, Tisza István megadta az utolsó lökést a magyarnak a hadba lépéshez. A körülmények, úgymond, kényszerítették. De mennyire? A külügy és a hadügy a Monarchián belül, tulajdonképpen osztrák kézben volt. Ausztria és vele együtt egész Magyarhon a németekhez sodródott. De ki mérte fel a szövetségesek, illetve az antant erőforrásait, különösen akkor, amikor Amerika is belépett a háborúba? Ha ezt a Szövetségesek felmérték volna (volt erre elég kém), akkor látniok kellett volna, hogy azt a háborút csak elveszíteni lehet. Magyarországnak 1917-ben különbékét kellett volna kötnie, elkerülvén ezzel az utolsó másfél esztendő vérveszteségét és az ország szétdarabolását.
Nem tették, és jött az utolsó vérhullám, majd Trianon. A történelmi Magyarországot széttrancsírozták a nyugati hatalmak és az őket sürgető utódállamok: Csehszlovákia, Románia és Szerbia. Egy adminisztratíve jól működő egység, mely Lengyelország méretű volt, egy kis magyar maggá zsugorodott. Magyar szempontból ez a területvesztés egyenlő volt a nemzetgyilkossággal, jóllehet a kérdés nem ilyen egyszerű. Az elszakított területek nem magyar népessége mindhárom országban meghaladta a magyart.
Hölgyeim és uraim! – Tariménes gondolatban fölemelte a szavát – a magyar nem szapora nép. Ahol volt is, ott is elveszítette a többségét.
„Megérdemelték" – emelte a szavát a hallgatóságból egy román. Egy magyar is közbeszólt: „III. Béla korában annyian voltunk, mint az angolok…" Tariménes leszögezte: „Mohács méretű katasztrófa volt Trianon, s az idő függvényében Mohácsabb a Mohácsnál."
Tariménes még egyszer naptárórájára pillantott. Nem kétséges, október van, csaknem huszonharmadika. Tehát az Ötvenhatos Forradalom eredményeivel is kell, hogy e sorozat folytatódjék.
Hősünk az ötvenes éveket Budapesten töltötte. A forradalom két szakaszát kétféleképpen élte meg. Először szorongott, feszengett, kivonult, vért adott, tudósított. Mindeközben magának mondogatta: Vérbe fogják tiporni. Hihetetlennek tűnt, hogy a világ legnagyobb katonai hatalmának ellenében ez az öklömnyi nép kivívja a szabadságát. Aztán jött a második felvonás: 2000 szovjet tank özönlött Magyarföldre, annyi, amennyi a németeknek kellett ahhoz, hogy 1940-ben Franciaországot elfoglalhassák.
Tariménes, aki az első nekirugaszkodásnál kerülte a harcot – vagyis a vérontást –, később a gyávaságot kerülte: benzines üvegekkel rontott a vérontókra. Hiberniai hallgatói (főleg nacionalisták) dermedten figyeltek, és amikor hangszalagról felhangzott Nagy Imre utolsó üzenete: „Csapataink harcban állnak", a már hetvenéves Tariménes visszaemlékezett fiatal magára, amikor azon a vészjósló november 4-iki hajnalon füléhez jutott az ellenállónak ható – de igazándiból valóságos – gyászbeszéd. És ott, a hiberniai katedrán elsírta magát. Aztán összeszedte maradék erejét, és így szólt az egybegyűltekhez: „Látjátok, feleim, szümtükkel, mik vogymuk… az elszántság, a halálmegvető bátorság nemcsak kivívta a magyarnak a hősies melléknevet, hanem bebizonyította azt is, hogy szuronyok ezreivel csak ideig-óráig lehet kormányozni egy gyarmatbirodalmat, mert mihelyst annak falait megdöngetik, potyogni kezdenek téglái, cserepei, megreped a fala, megroskad a legmagasabb tornya."
1956 a szovjet birodalom végének kezdete volt.
Tariménes az éjjel jól aludt, reggel a postás csöngetésére ébredt, aki ajánlott levelet hozott barna szalaggal átkötve. Penicillusával Tariménes átvágta a zsineget, de mielőtt a postabélyegző dátumát elolvashatta volna, a levél felrobbant, és hősünk sértetlenül ugyan, de ájultan összeesett.
A szomszédasszony jól halotta a robbanást, „levélbomba!", sikított, amikor a helyszínre ért, Tariménes már a mentőautóban magához tért. „Milyen nap van ma?", kérdezte a férfiú. „Kedd", felelték készségesen. „No de melyik hónap?" „Október", felelték az ápolók, fejcsóválva, mert joggal feltételezték, hogy e középkorú úriembernek kalandja volt a légnyomással. Erről úgyszólván megbizonyosodtak, amikor az a mentőautó visszapillantó tükrébe nézett, és azt mondta: „Ma délben tíz évvel korábban van, mint ma reggel." Aztán túlesett a kórházi vizsgálaton, és ment a dolgára.
A hiberniai elnöknő már várta. Kitárt karokkal, bár ez nem a fogadtatás melegségét jelezte, csak a diplomáciát. Az elnöknő európai elnökök fogadására készült a baldachin alatt, ahogy ezt a magas, boltozatos, halványkék csempékkel kirakott termet nevezték. A palota elegáns volt, de méreteiben szerény – Tariménesnek a magyar királyi várhoz szokott szeme – az ír elnöknő lakhelyét egy esetleges őrgróf kiskastélyához hasonlította eme Áras an Vchtarán, node hát most idevárták Göncz papát, Cossegát, Vaclav Havelt, az ínyenc hírében álló Chiracot, no meg a többieket. „Kedves barátom", az elnöknő hosszú ujjaival megérintette Tariménes bal karját, „reprezentatív fogadásra gondoljunk, jó borokkal, jó borkorcsolyákkal". Mikor, egy héttel később az ételek, italok előálltak – a baldachinos terem márványasztalára terítettek –, Mary, azaz a hibernius elnökasszony végigtorkoskodta úgyszólván valamennyit. „Mert amikor elnöktársaim megérkeznek, nem lesz módom inni, enni, akkor beszélgetni kell."
Tariménes az első asztalra helyezte a halcsemegéket, a párolt lazacot, a baráthalat ormával (monkfish) és az ujjnyi vékonyra metélt, rántott süllőszeleteket. A lazachoz portugál rosét, a baráthalhoz argentin Santa Cruzt, a süllőhöz balatonboglári Kéknyelűvel szolgált.
A második asztalnál hüvelyknyi húsok sorakoztak: fasírtok, mustáros debrecenik, hasék borjúhússal töltve. Hozzájuk: Barolo, Chilei Santiago és a pikantéria kedvéért: Kadarka. És volt még itt egy adag különlegesség is. Egy porcelántálban krumplistészta-halom, mellette libamájszeletek. Az elnökök vígan falták a csemegéket, csupán Árpi papa kacsintott egy laposat a grenadírmars láttán. Felséges étel volt az a dutyiban.
A harmadik asztalon ékeskedtek az édességek: felszeletelt Gundel palacsinta, tiramisu gyűszűkben tálalva és máglyarakás, melyből a vendégek maguk kanalazhattak maguknak. A borok: olasz pezsgő, sherry és tokaji aszú. Aztán kávé és armagnac.
Chirac enyhén becsiccsentett, amit abból is látni lehetett, hogy amikor a beszélgető-lakoma végén emlékfát ültettek a kertben, a francia elnök félredobálta a göröngyöket.
A jól végzett munka után Tariménes immáron hazafelé, illetve leparkolt autója felé ballagott, egy hirtelen szélvihar azonban letört egy ágat, és… mit tesz Isten, a korhadt nyárfaág a fejére esett.
Fölkelvén a földről, ismét egy tízessel fiatalabbnak érezte magát. Nem volt egyedül. Egy formás fiatal nő fogta a kezét, és teniszezni hívta. Hollandiában voltak egy üdülőtelepen, a lány izmos fenekén feszült a kisnadrág, fehér blúza kirajzolta szerény, de igen kívánatos melleit. Oly bűbájos volt ez a nő, mint egy jóindulatú és szekszepiles boszorkány. Tariménes olyan szerelmes volt belé, mint egy ágyú, amely a Sforza-kastély kertjében volt felállítva tán már Leonardo da Vinci idejében. Október volt akkor is, az olasz champion szőlők beérésének ideje. Ez a lány hercegnő, gondolta Tariménes, napsugaras teremtés, és hatalmas szerencsének érezte, hogy együtt uzsonnázhatott és alhatott vele. Az alvás szüneteiben szerelmeskedtek, olyan hévvel és mégis olyan gyengédéggel, mint akik soha nem akarnak vagy tudnak elválni egymástól. Mátkaságot terveztek, a sors azonban másképp akarta. (Hajh, ha nem lennének párkák.)
Tariménes hipp-hopp visszanyerte a korát.
Egy levelet fogalmazott az utókornak, igen-igen nagy szerénységgel, amire éltes kora és megérlelt bölcsessége jogosították föl, valamint az a tudat, hogy az elmúlás erősebb az életnél.
Tariménes: Kedves Barátaim, a 21. század földlakói! Szeretnék eme század végéig élni, de hát aligha lehet. Micsoda visszapillantást vethetnék akkor! Látnám a terrorizmusnak nevezett harmadik világháborút. El tudnám dönteni, hogy a harcos felek között kereszteshadjárat, illetve dzsihád folyik-e, vagy egyszerűen érthetetlen okokból valami fanatikus túlzók a világhatalomra törnek. Kiderülne az is, hogy a világ addigra olyannyira fölmelegedett-e, hogy elolvadtak a jéghegyek, s ilyetén a víz alá merülnek az érintett szigetek. És ami még jobban érdekel: elolvadnak-e a gyűlölet jéghegyei, hogy a szeretet hullámai mossák az emberi szigeteket. Sikerül-e kolonizálni a Holdat és esetleg a közelebbi és nagyobb aszteroidokat. Hányan leszünk 2099-ben? Húszmilliárdnyian? Hány embert bír el hátán a Föld? Kedves utódom, túljár-e majd századvégi eszeden a számítógép?
Milyen csodálatos lenne, ha megtörténhetne veled, ami velem: a visszapillantás. Akkor, mondjuk, találkozhatnánk ezen évtized végén, amit remélek még megélni.
Addio.