[Látó, 2016. november]



– Ne féljen tőle – mondta a doktor –, nem bánt.
És néztem a hatalmas sárkány szemébe.
– Ja, akkor jó. Nem félek.
Gondoltam, most jön az, hogy megérintem ezt a pikkelyes állatot, mondjuk, megsimogatom a füle mögött, vagy hasonló, de ez nem következett be, mert a következő pillanatban már más történt, üvegajtó nyílt, én pedig megindultam ki az üvegajtón, és onnan már rohantam a folyosó végéig, be a liftbe, le a lifttel, majd újabb folyosón át, immáron lépcsősoron le, míg elérkeztem a földszintre. Kerestem a többieket, el akartam nekik újságolni, hogy nem kell félni a sárkányoktól, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy bántsanak, hiszen csak azért olyan félelmetesek, mert mi félünk tőlük, mert olyan nagyok és ismeretlenek. Meg is találtam őket a földszinten, a barátaimat, de valahogy nem sikerült elmondanom nekik, és már szálltunk volna be a liftbe mindannyian, gondoltam, hogy remek, akkor majd ott végre szóhoz jutok, de amint a liftajtó kinyílt, megcsörrent a telefon, és már egy teljesen más helyen találtam magam, a szobában, ahol este lefeküdtem aludni.
Milyen jó, hogy nem kell tőlük félni. És néztem a naptárban a számjegyeket. Itt kúszik előttem a nyár, hosszú, síkos kígyó tátja pofáját, és egyre csak sziszeg az arcomba. Minél nagyobb számjegyre pillantok, annál hangosabb a sziszegés, aztán áthajtom a naptárat, és már egy kisebb számjegyet vizsgálok, de hiába, ennek a kígyónak jól felvágták a nyelvét, még rusnyább a hangja, és már nem csitul, én pedig szédülök. Aztán eszembe jut a sárkány, hogy nem érintettem meg. Biztosan szelíd állat, úgy tartotta volna a szárnyát, hogy míg landol és nagyokat szánt vele a levegőben, engem ne sodorjon el, mielőtt megsimogatom a füle mögött. Szóval biztosan szelíd, mindenképp szelídebb, mint én.
Ott hagytam a naptárat, ott hagytam a szobát, ki az ajtón, le a lépcsőn, a kapuból a villamos irányába vezetett az utam – én meg követtem. A második szerelvényre ültem. Iszonyatos meleg volt, a nap pont úgy sütött be, hogy nem volt árnyékos oldal, és eszembe jutott, hogy ilyen melegben még sárkányt ölni sincs kedve az embernek. És mindjárt megszégyelltem magam, mert eszembe jutott, hogy a sárkányok nem is bántanak, én meg itt a halálukat kívánom. Csúnya dolog tőlem. És zötykölődtem a villamosban tovább. A harmadik megállónál felszállt az a férfi, akit én soha többé nem akartam látni. Nem látott meg, leült két székkel odébb. Kötött pulóver volt rajta, szerintem megbolondult ebben a melegben. Tovább zötykölődtünk a következőig. Felszállt egy nő, de úristen, az a nő, akitől görcsbe rándul a gyomrom, ha csak ránézek! Kicsapott rajtam a hidegveríték, nahát, ebben a melegben én is megbolondultam, úgy tűnik. Jól van, gondoltam, menjünk tovább, lássuk, ki a soros. Mentünk tovább, zötykölődtünk, mert a villamosok már csak ilyenek, sokat zötykölődnek, és olyan hangjuk van, mintha szerszámosládát lötyögtetnék. Megállt a villamos, én az ajtót figyeltem, amikor észrevettem, hogy a férfi, akit nem akartam soha többé látni, hátrafordul és egyenesen a szemembe néz, de nem sokáig, mert már fordul is vissza, mire én teljesen megzavarodok, a szívem trambulin, és ugrálok rajta, és az egyik ugrásnál kinyílik az ajtó, és látom, hogy felszáll az a pasas, amelyiktől meg halálfélelmem van. Rátapasztom a szemem az ablakra, tekintetem megkövül az üvegen, fatörzs a testem, és hallom a fejszék élét. Nem tudom, mi történik, vagy mióta történik, egyszer csak nagy, sárga szem a látóhatár, és szárnysuhogás hallatszik, akkor hátrahőkölök, de megállít egy érintés a vállamon, megrázkódom, az arcomba néz egy másik arc, és azt mondja:
– Ne féljen tőle. Nem bánt.
És nézek, nézek a hatalmas sárkány szemébe.