(Részlet a Döglött kivi – Sir Walter Lawry Buller (1838–1906) élete és munkássága c. készülő verses regényből.)

 

Hogy belépett Walter Buller az erdőbe,

Amit látott, őt mind csodával eltölte,

Túlfolyó zöld fénytől káprázott a szeme,

Már azelőtt is, hogy körültekintene.

 

Meg nem futamodtak előle a vadak,

Éppen, hogy mindenik szelíd, s közel marad,

Illeték őt nyájas enyelgő beszéddel,

És az erdőbe őt mélyen vezették el.

 

Amint Walter Buller mindent megtekinte,

S ráeszmélt, ennyi szép még álmába’ sincsen,

Kétségbeesés szállt szívének csücskére,

Mert eszébe jutott kedves törpegémje.^[1]

 

„Itt hol szabadsága van a sok vadaknak,

Szép madaram nélkül, biz csak én maradjak?

Amerre tekintek, azt mutatja minden,

Hogy már új-zélandi törpegém egy sincsen.”

 

Hokitikának egy folyó áll közepén,

Walter Buller búsan annak partjára mén,

S a tollat, mely mára maradt e madárból,

Kiveszi zsebéből, és ekképp hozzá szól:

 

„Te szomorú kincsem! tolla madaramnak!

Nincs mért megtartsalak, nincs hová szaladjak.”

S beveté a tollat folyónak habjába,

Nem sok híja volt, hogy beessen utána…

 

De csodák csodája! mit látott, mit látott!

Látta, hogy a toll szép törpegémmé vált ott.

Nyúl hálója után eszeveszettséggel,

Mintha nem is kettő, hanem három kézzel.

 

Hát az élet vize folyik e folyóban,

Feltámaszt az mindent, ami belécsobban,

Régi madártestből nőtt ki madár tolla,

Így hiába halt ki, a víz visszahozta.

 

Mindent el tudnék én beszélni ékesen,

Csak Walter Bullernek akkori kedvét nem,

Mikor törpegémjét a hálóba tette,

Fejében már látta, mint lesz kitüntetve.

 

Be szép volt a madár! Mind a többi vadak

Gyönyörködő szemmel odapillantanak,

S őt királynéjoknak megválaszták volna,

Walter Buller hogyha rögtön be nem fogja.

 

A kíváncsi vadak közt sokat nem állva,

Fogta szép madarát, s onnan kisétála,

S mai napig Walter Buller őkegyelme

Új-zélandi madártannak fejedelme.

 

^[1] Ixobrychus novaezelandiae