Akkora csend, amelyben a hegy eléd tornyosul;
az erdő túlérett, rőt lángja nem izzik már fel bódultan a szélben.
Kiüresedett réz, mit érint a kéz, és hideg, megbetegedett arany.
Óriási Nap mossa szíved partjait; agyagszakadék
mérhetetlen mély kiáltását hallod. Homály jósága szédít,
és mos egybe most mindent.
Felcsapó vadkacsaraj verdes, felszabdalja sietős rendben az
         alkonyatot!
Szeress, és szeresselek; és minden, mit szerettünk, forrjon össze,
és égjen, zuhogjon örökre a szerelem párálló, esendő vérében;
szóljon tébolyult, örvénylő, örökös, gőzölgő, magasztos
zeneként! Soha
ne szűnjön! Ó, a hangos, hatalmaskodó nyár! Mi
úgyis elmegyünk, és cipeljük terhét ennek a tiltott, ősi
mámornak. A tó hideg tükrében hidegen terül szét az ég;
mi éltünk, ebben megnyugodhatunk, pihenve
szelíd örökségként, szinte már mindenben.