Tegnap este, anyánk elmondása szerint, Ida néni zavartan nézett a falon lógó tányér fenekébe, és létén felüli erővel megállapította, hogy a gyertyafénytől jóval sápadtabbat mutat, mint lámpafényben, csakhogy az éjjeli égő tiszteletből és kegyelemből leoltva van ilyenkor.
Látná Ida néni, ha kattintana egyet a kapcsolón, hogy három méregzöld száron három szem fekete cseresznye. Éretten látná, nem romlófélben, vagy ki tudja, a folyamat melyik fázisában. Mással foglalkozik, gondolta anyánk. Az asszony lazítani akart valamelyest, mármint a keszkenő áll alatti csomóján lazítani, úgy kell azt, hogy a tenyere beférjen, vagyis mint egy kantárt, halotti kantárt. Csak Ida néni tudta igazi módon felkötni az állat, általában kétszeri bogot vetett, de ezt azelőtt tette, mielőtt elszállt volna a lélek, mondjam, a haldokló asszonyért jött volna a rontás. Vagy soron lett volna a kegyes átok beteljesedése.
Hanem szokása szerint és megint csak erőnlétén túlmenően mobilozta fel anyánkat álmából, és valamit gügyögött. Valami nagyon fáradt, az is lehet, nem e világi foszlányt mi is hallottunk. Ő azonnal megértette, menjen, hogy lazítson az ágyban fekvő asszony keszkenője bogján. Ida néni akaratát anyánk az asszony szürkülő tekintetéből már régebben kiolvasta, ilyenkor visszariadt, azonnal ott hagyta. Legutóbb az öregasszony ágya szélén ülve kapásból mondta, nem lazítok, Ida néni! Ilyesmi nem az ő dolga, nem is tudta, ki lehetne az, aki lazítana Ida néni keszkenőjén.
Nem kattint a lámpája kapcsolóján. Ha képes volna rá, akkor sem tenné. Régebben, ha hozzáért, a markába szorította, mint a gyermek kezét hajdan. Langyos volt, bársonyos, azóta kihűlt, pléhkezű lett a szászrégeni traktorgyárban, mi is volt a neve, talán Republica. A hideg kezű gyermek mindig távol van. A gyönge, apró kéznek képzelt kapcsolóval Ida néni szeretett eljátszani. Azt mondta, csak játszani szeret vele, gondolatok nélkül. Azt is mondta anyánknak, minden játékká válik lassan, a dolgokkal gyöngéden kell bánni. Csak egy idegrángás valahol a hüvelyk alatt, és kész. Bár nem tudni pontosan, mi van készen, mert semmi, senki sem lehet készen. A haldokló sincs készen bogvetések idején. Vigyázni, nehogy kigyúljon a fény hajnali két óra négy perckor! Nem jó, ha ilyentájt akár egy csöpp fény is van a sarokban, még akkor sem, ha az évszázados, mindenre szomjazó bútorok mohón felinnák, így elvannak a félhomályban, azt kapják, amit megoszt a villanyoszlop éjjeli lámpafénye. Jól viselik a festett deszkák, ha hozzáér valami testmeleg ujj, megreccsennek az átviteltől. A régi bútorok kellőképpen merevek, nem követik a padló süllyedését, ha az épülő autópálya dömperei alatt megremeg a fundamentum. Jó régi bútornak lenni, hangoztatta Ida néni. Itt maradt ónémet szekrény, a semmibe felakadt lába alatt a padló huzata hordja át a szöszt. Viszont az éjjeli lámpa fénye az ujjak hurkaiban könnyen megfojtható. Pedig a kéz olyan lett, akár a késői keserűgomba, viaszsárga, gyűrött, kézfejen barna pigmentfoltokkal tele, amit a nyüvek nemsokára felzabálnak. Már nem szedik le az ilyen kezet, pedig a kéznyújtást illene leszedni. Lehet, nyíló virág éppen. Ida néni eközben jó ideje a falról gyűjtöget. A barnuló fényképekről leszedi az ismerős és ismeretlen személyeket, elbeszélget velük, van, amelyiktől megkérdezi, biza, te ki vagy. Leszedi mindennap a tálas tört, kemény cserepeinek többnyire megfakult, hajdan sablonnal festett virágait, átlesett a kerámiák szaggatott lukacskáin, erőseket pillantgatott. Valamiért a vadszegfűt szerette leginkább, és leszedi a fekete cseresznyét.
Kerámiából jócskán volt Ida néninek, miénk lett a cseresznyés. Ajándékba kaptuk tőle, mondta anyánk néhány nappal ezelőtt. Láttuk az arcán, nem lelkesedik, hozta kelletlenül. Mi sem értettük, minek nekünk keménycserép. Pedig, álmélkodtam, milyen szépen érett fekete szemek. Ida néninél lógtak a falon, a kerekes kúton, a gangon, sőt, a fészerbe is jutott. Némelyikbe a gyártótól beleírva: Emlék. Szép volt, akkoriban az asszonyok három nevet viseltek, csak később kopott le a máz a félkörös szövegről... Ida néni, ha tányérjait meglepte a por, fogta a törlőrongyot, fellépett a hokedlire, és törölt. Ilyenkor valami kesernyés dallamot hallatott, ha egyáltalán hallotta volna valaki. Ujja begye alatt néha koppant valamelyik tál, eléggé tompán, mintha vinilines asztalra hullna a kiköpött cseresznyemag. Ha Sissihez ért, két kézzel fogta meg a bécsi szépasszony-császárnét kontyosan ábrázoló keménycserép peremét, előbb belefújt, és valami különös, álcázhatatlan keserűség jelent meg az arcán. Az orrcimpájától idejekorán elindult árok határozottabb és kifejezőbb lett. Az a rontás, az a nyavalya eméssze fel a szívét, mondta alighogy érthetően, de nem volt, akinek értenie kellett volna.
Úgy gondoltuk, az átok kivételesen az oláh falvak felől jött, mert jönnie kellett a kioldó – Gergelus néni szójárása szerint – irgalmas átoknak, különben – ugyancsak tőle tudjuk – mindenkit a rontás visz el előbb-utóbb, egyszerre vagy szerre megyünk el. Mindig Köhér felől érkezett a felmentés, a várható és a váratlan, nem tudni, fogattal, gyalogosan, esetleg a hajnali, Atyhából induló munkásbusszal utazott. Merthogy kétségtelen. Megfigyelők elmondása szerint ilyenkor a remetelak, vagyis a hajdani pálos-romok mellett álló Orange-torony égője erősen pislákolt, a Vityál vára feletti sötétlő hegyek sötét nyugalmát ártalmatlanul villanyozta, máskor viszont annyira átható fénnyel vibrált, hogy a Görgényi-havasok déli lankáján kiterjedő Ördögvölgyben (Valea Satanului) legeltető pásztorok is látták. Értettek belőle olyanformán, hogy árkokba, szorosokba terelték a nyájat, mert okvetlenül kitört a vihar, akárcsak a rontás keletkezése idején, ami általában heves szélvihart, jégesőt, télen komoly széltörést okozott, és a köhéri Timár műondozó szerint kétfejű borjú ilyenkor fogant meg.
Akármi is legyen, a rontás közelségét leginkább a bukovinai juhászkutya érzi. Előbb beleszagol a levegőbe, körbe-körbe táncol, a saját farkába harap, ösztönös vagy ősi rítus szerint, erről kiterjedt szokásismerettel rendelkező Bajram apó, dobrudzsai pásztor mesélt nekem a Szent Bartolomeu-templom árnyékában, Babadagon. Nyálcsorgatva hallgatták a tatár embert az ő bukovinai juhászai, ilyesmikre egyáltalán nem terjedt ki a figyelmünk, azt gondoltuk, a jelenséget ideje beazonosítani. Egybehangzó vélemények szerint a kék katángmezőbe vert ösvényen jött el a rontás, megkerülte Kósa malmát, leosont a Zakotán, de mindezt akkor tette, amikor már nem volt világ az ablakokban, Illyés mohás cseresznyefáján pedig ezer varjú ült, csipkedték a fekete cseresznyét, mert előbbi ősi fájukat, a Jakabos-parcella végében víz fölé hajló égerfát kimosta az ár, tövestül szépen a kavicsosra hasalt.
Mi már gyermekkortól tudtuk, hogy onnan, az Oláhok patakja felől érkezik az irgalmas átok a rontással együtt. Látták, néha kézen fogva jártak. A rontás, ha magányosan jött, kiheverhetetlenül pusztító tűzkárokat okozott. Nemrégiben arra mentünk, hompot kerestünk éppen, faluhatárt jelző halmocskát, mielőtt beindítanánk a pereskedést, de a hompot valószínűleg elköltöztették az ecethangyák, nem találtuk meg, mindösszesen egy kitaposott strandpapucsot láttunk a gazban, égszínkék strandpapucsot. Nem állítanánk, hogy az irgalmas átok vagy a vérbajt, tüdőbajt, gyomorbajt, húgybajt, szívbajt, epebajt, vesebajt, kankót, de leginkább szerelmi boldogtalanságot egyformán tartogató rontás hagyta el jövet errefelé, de egyiket sem zárnánk ki végképp.
Mondanom kell, mélységesen zavarba hozott a feltételezés, hogy a rontás mobiltelefonon jön, rászáll akárki hívására, talán rászáll valamelyik titkosszolgálat a sok közül, mondjuk úgy, a Szekuritáté. Mindenesetre van arról tudás, Gergelus néni kifejezetten tájékozott a két jelenség ősiségét illetően, mert egy az, hogy élt itt valaha bizonyos Kelemen Vészi Anna szépasszony, aki maga fogadós volt, és gróf Toldalagi szeretője. Végül is nyomtalanul, titokzatosan eltűnt, regék szerint kőbálvánnyá változott fent az Iszujka tetején, ma mosdókőként emlegetik. Tagadhatatlan, a medencéjében sokszor forrt a víz, szeplős nagyanyámék gyakran kijártak, szerre belemosakodtak, szeplőjük lassacskán elmúlt. Máskor azt mondták, né, Toldalagi szeretője leküldte a kénköves esőt. Gergelus néni jóslata, hogy ez már így lesz idők végezetéig. A szépasszonytól különösen asszonybajokat származtattak, időtlen bosszút, feltevésekből tudjuk, újabban az erdőgazdálkodás YOR-típusú permetező repülőjéből szórta szét a meddőséget. Bajnak nagy baj volt, ráadásul e tájt jelentkezett be a pestis. Vele szemben tudtunk a besztercei Harinai Farkas Krisztináról, aki ugyancsak gyakran jött, amíg jöhetett, követve őt megrakott málhások. Hoztak a vásott, kolduló barátoknak bőkezű adományt, élelmet, zacskó ezüstöt, aranyat, később hozták holtan őt is. Gergelus néni biztosra tudta, a mentorasszonyt elvitte a szívbaja, miután kénytelen volt végignézni apósa, Harinai Farkas Gáspár Lugoson történt lefejezését, amikor is Mürza tatár a nemes ember fejét vette, felfogta vérét aranyos serlegbe, majd a nagyságos Allahot köszöntve, kiitta belőle. Szolnok-Doboka azóta is retteg, tartotta sokáig Gergelus néni, bár ezen állítása nem felelt meg a valóságnak, ugyanis a völgyből régebben elkerült, Ilosván élt magyar asszony szerint ilyen rettegésről soha nem hallott senkit beszélni.
Fentebb nagyon mély és vad patakról beszéltünk, ahol sejtéseink szerint elsuhant a rontás, és elsuhant az irgalmas átok. A fák a rettegéstől átfestették maguk körül a párás levegőt, hajnalonta lilák voltak az akácok. Csakugyan Köhér felől jön, kétségtelenül, mert Timár bácsi is rontásról beszélt, amikor apánkkal átvezettünk hozzá egy folyton vért hugyozó fejőstehént, hogy öntsön belé lósósnyát. Rúgott is az istenadta jószág, ekkor Timár bácsi, a műondozó azt mondta, kést a nyavalyásnak, mást nincs mit tenni, Vidra nénit, a rontott állatokra ráolvasó asszonyt letiltotta a hatóság. A műondozó úgy engedett el, hogy okvetlenül szóljunk Gyergye őrmesternek, jönni fog aktatáskájával, ami nem szúr szemet, hat kiló csont nélküli hús elvan benne észrevétlenül, ennyi a hallgatás ára, meglehetősen szerény és rendes ember, ő szokta a hátán elcipelni a kormos rézüstöket. Feljelentésre jöttem, mondta egy esős délután, miután jól megverte a kaput, és apám elhúzta a reteszt. Feljelentésre jött?, csodálkozott apánk, kicsit eltűnődött, aztán beengedte Gyergye őrmestert.
Ide figyeljen, kezdte a rendőr, megcsinálom a procseszt, várunk két hétig, aztán jöhet érte, mondta, szokása szerint falt egy táblácska szalonnát, belenyúlt a lábosba, felcsípte a tyúkból kibontott apró tojásokat, imádta a hagymás májat. Ez mind nem volt elég, hol van az uszturoj, nézett szét ilyenkor otthonosan. Élveztük nézni, hogyan csorog a könnye, mert a mi fokhagymánk mart, mint a fájdalom, pedig a moldvai fokhagyma is mart, amit készségesen elismert Gyergye őrmester. Belemarkolt a resicai vaslábosba, zsíros ujjbegyekkel lazított a nyakkendőjén, izzadt, a fal felé fordulva szolgálati revolverét a zubbonya belső zsebébe süllyesztette, a pisztolytáskát megtöltötte fokhagymával, és elment. Jövök még, szólt vissza, valamivel később jött is vastagon szutykos tányérsapkájáért. A kaszkétáját az ölében vitte, mert jó anyánk megtöltötte kupa magról kelt fekete cseresznyével, úgyhogy Gyergye őrmester menet az őrs felé végig magot köpködött. Tán csak nem vágtak szájon, kérdezte a beosztott, bizonyos Marin őrvezető, alig szállt ki a rendőrkeltetőből, másfél tábla volt a vállán, naponta megdörzsölte pasztás fogkefével, arca repedésig érett máramarosi piros.
Véreseket köpsz, Gyergye, jegyezte meg Marin. Fekete cseresznye, vágta rá az őrmester. Csak később jelezte, hogy meglódult a foga, ínysorvadása van, legalábbis ezt állapította meg Rácz doktor. Megint később sárgákat köpött, hírlett, Gyergye őrmester réz ötbanisokat okád a községháza és a rendőrőrs placcán, a hírt mi kitörő ujjongással fogadtuk, az utcaszéli kerítések mentén sunnyogtunk el a községháza elé. Kerestük a réz ötbanist, a Román Népköztársaság legkisebb értékű pénznemét, de nem leltünk belőle, pedig nagyban ment a pénzezés, fal mellé dobni kiválóan alkalmas volt a sárga érem, de likra kevésbé, mert súlytalan pénz volt, néha hullás közben elfújta a pékség szellőztetője.
Fekete cseresznye, mondta Gyergye őrmester, miután kikanalazta Ida néni tányérából a speciel ínygyulladásra főzött kurkumakását, parajdi sólé se lenyelve, se öblögetve nem használt. Fekete cseresznye, hagyta rá Ida néni, mert mit is mondhatott volna mást, ha nem azt, hogy fekete cseresznye.
Anyánk egész éjjel nem aludt, szinte bánta, miért nem csapta földhöz Ida néni szép emlékes tányérját. Sokáig nézte a plafont, majd a szárítókötél valamerre érthetetlenül elhúzó vonalát követte mindegyre újrakezdve. Fogta a cseresznyés tányért, kivitte, találgatta maga előtt tartva, mi legyen vele, végül a kerekes kút szögére akasztotta. Majd később, ígérte meg a tányérnak. Anyánk érezte, hogy valaki nézi, érzése szerint valahonnan legalább három forrásból sugarazták. Mintha a szárítókötél vezette volna át az eperfa mögül. A fa alatt fosossá vált a letaposott gyümölcs, cefrésen bűzlött. Elromlik az idő, kémlelte az eget anyánk, valóban, valahol a Demázsán túli, attól is távolabbi villámlások jelezték, valami készül. Gondolta, összeszedi a szárítókötelet, végül is ott hagyta, mert mi ráerősítettünk egy felcukrozott vízzel félig töltött pillepalackot, darázsfogónak.
Nemsokára, hogy szerre kihulltak az őrmester fogai, érte jöttek koporsóval. Két erősen barnult gömböc férfi, meleg volt, izomingben érkeztek, nyakukban ujjnyi vastag aranylánccal. Ugyancsak gömbölyű, ércfogú nő érkezett derékig befont, szénfekete hajjal. Odihnește în pace, rebegte a ravatalozóban. Negyediknek egy ősz szakállú pópa szállt ki a BC megyejelzésű haszonjárműből, s alighogy földre tette a lábát, és elkezdte a zsolozsmát, a madarak szétrepültek. Hoztak sült halat zsírpapírba csomagolva, és átnyújtottak egy kék hátú százlejest Ida néninek, mert Tatăl nostrut mondott Gyergye őrmesterért. Cancer gingival, adta tudtukra Rácz doktor kiállítva a halotti bizonyítványt, doamne, doamne, doamne, rebegték. Ínyrák, mondta utánuk Ida néni, jól tudtam, hogy nem a cseresznyelé. A halottért jött emberek szomorúan nézték az őrmester száját kivirágozva, enyhén lilán, alig árnyaltabban a vadcseresznyefa virágjánál. Hervadni kezdett a vadszeder virága Jakabos gyepűjéből. Sok ott a korán érő vadszeder, három szederindából elnagyolva font halotti bokréta. Begyűjteni a szederinda virágát jó ideje eléggé kockázatos, miután a vadmacska nyakon harapta Székelyberei Kis Huba Jehova-prédikátor idegbeteg nejét, a himlőhelyes arcú Dina nénit. Túlélte veszettség elleni oltással, másnap futottak el vele Szeredába. Tűrhető sorállás után beadták Dina néninek a veszettség elleni oltást. Nem tett benne kárt, mondták a völgyiek, mert amúgy is ripacsos nőszemély. Nem is vitás, a rontás ekkor vadmacska képében jelentkezett, van még belőle nyolc darab, mondta Gelu, a szovátai OKOL fővadásza, vagy mi.
Később Dina néni álla alá is Ida néni vetette a bogot. Lazán, egymásra kettőt. Ezt azután tette, hogy visszatért Moldovából. Ekkor már Simon bácsi nem élt. Innen kezdve gyökeresen megváltozott Ida néni, tőlünk szokatlanul viselkedett, úgy beszélt, és ami a meglepőbb, belefogott halotti keszkenőbogozásba, azazhogy lazító lett belőle. Mifelénk idegen kegyeleti praktika, hozta magával. Tulajdonképpen meghívásnak tett eleget, elutazását rövidnek jelezte, amikor elköszönt anyánktól. Tőlünk nem köszönt el, az az igazság, hogy egy idő után elhanyagolt, nem foglalkozott velünk, ahogy szokás foglalkozni a gyermekekkel. Nem hagyhatom ki, mondta a rendőr halálakor, el kell utaznom a küldöttséggel. Ment. Pontosabban vitték a halottal Ida nénit, végig imádkozott Gyergye őrmesterért. Csak alig kell átlépni Erdélyt, máris jön Dormánfalva, hagyta meg Ida néni, hozzátéve: ha keresnétek! Így tudtuk meg, hogy ortodox közössége saját halottjának nyilvánította dormánfalvi Gyergye őrmestert. Addig soha nem hallottunk a szóban forgó faluról, az őrmester soha nem hangoztatott ilyesmit. Jó ideig nem hallottunk Ida néniről sem, azt gondoltuk, íme, újabb magyar asszony szívódott fel végképp Ó-Románia területén, ami abban sántított mindösszesen, hogy Ilosva észak-erdélyi település, a hajdani Szolnok-Doboka vármegye.
Ó, Idusnak áldott keze van, mintha az angyal, mondták szenvedéstörténeteket végignéző asszonyok, miután hazatért, és hozta magával példátlan tudását. Mondta, a moldvai hegyekben szerezte.
Tényleg ragyás vagy, Dina, gondolta a bogvető asszony, nem is értette, ilyen ragyás képű asszonyt miért is ér utol a rontás. Hagyta is, nem virrasztott neki, mint minden szál haldoklónak. Csupa jehovisták, mondta másnap a szomszédoknak, de két bogvetést neki azért megért, mert a Jehova-prédikátor megígérte, a bogvetés fejében felvágja Ida néni fáját. Egyedül a prédikátor tudta jól megfenni a körfűrészt, ebből kifolyólag nem sírt a lap, hanem sűrűn aprította, mint Szalai a szappant.
A vadmacskás történet után nőszemély rendesen kerülte a patak környékét, ha úgy adódott, előbb megvárták, hogy Simon bácsi lépjen be a sűrűjébe, csak aztán követték. Ő simán behatolt a dzsungelbe, karján rövid nyelű szekercével, mondták, kemény szerszáma van Simon bácsinak. Csörtetett elöl, ment lenkalangyának karót vágni. Előbb gondosan szétnézett, mi a kilátás, és mi a belátás a lenföldek felől. Rendszerint lennyüvéskor szokott karókat vágni, amikor tele a mező szálkás kezű, jajgató asszonyokkal, a szemük pozdorjával. Kalangyáztak, majd estefelé hozzáfogtak egymás szemét vájkálni, hogy lássanak hazamenni. Át a Csendesen, át a Cserén, hogy végre a kék katángos ösvényre lépjenek. Tudtuk, mert meg volt mondva, a pártbizottság nem erőlteti a lenvetést, mienkhez fogható hegyvidéken legalábbis, de Simon bácsi mint brigadéros, kitartóan erőltette nemzetgazdasági szempontokra hivatkozva, nagyon is akart lent vetni. Hogy tudjon üzekedni a cserépgyárnál, tették a megjegyzést rendre a völgyi emberek, mert elképzelhetetlenül nagy nyűg volt a len nyüvése kánikula idején. A rák egye le a faszát!, átkozódott Vilma néni, pedig neki már volt egy könnyebben átvitt agyvérzése. Ekkor tűnt el végképp a völgyből a lenkék szín, a szövőnők kivonták forgalomból a lenkék és lenszőke matringokat. Lenke nénit neve okán sokat sértegették az asszonyok. A cserépgyár nem is cserépgyár, csak szabályos, régen begyepesedett halmokat őriznek a patak vadmacskái. Ha nem viszik el Lözer Mór Sámuelt a dunántúli Szoboszlay csendőrfőhadnagy stuccolt bajszú legényei negyvennégy nyarán vagy kora őszén talán, meglesz a cserépgyár. Mondom, ma is látszik a fundamentumnak ásott árkok nyoma, kijjebb a forrásnál ugyancsak palásan kék vízmosás fénylik. Abból a forrásból vetettek vizet, anyánk is így tett, amikor megigéztek, és sugárban hánytuk tele a friss meszelést.
Lazíts a kendőm bogján, mondta Ida néni. Anyánk meghőkölt, felpattant az ágyról, olyan piros lett hirtelen az arca, mint a Kósa-holtág a Zakotán, amikor vörös a naplemente, és cigánycserepeket bontó szél készült. Az asszony félig leeresztett szemhéja alatt zavarodni kezdett a fehérje, mégis olyan simára szelídült az arca, mondta anyánk, hogy mindjárt arra a fényképre gondolt, ahol Idus néni dormánfalvi asszonyi félkör végén ülve majdnem boldogan nézett a fényképezőgépbe.
A rontás?, kérdezte anyánk. Kipillantott az ablakon, rálátott az Orange-toronyra. Ugyanúgy, mint máskor, sárgán izzott a világító, valahogy nem vibrált, mint máskor, nem volt még áramingadozás. A havasok mintha nem is volnának, legalábbis sötét függöny mögött. Rettegtek a nagyidőtől.
Az irgalmas átok, suttogta erőtlenül Ida néni, megpróbálta elérni az éjjeli lámpa hideg kapcsolóját. Nem ment, félúton a levegőben maradt.
Meglazul az, mondta anyánk, és erőszakosan ellépett az ágytól, készült kilépni az ajtón. Ha nem ismernénk jól anyánk szemébe gyakran belógó erősen ősz hajtincset, amit az ember könnyen lenszőke festéknek vélhetett, azt mondhattuk volna, né, anyánk pillanatok alatt megőszült, de nem. Nem hitte volna, hogy Ida néni idők végezetéig tartalékol valamit régi rugalmasságából, de látnia kellett, hogy az asszony hirtelen felült, csontsovány karját feldobta a levegőbe, majd régi ércességgel szólt anyánkhoz: azonnal vegye le a falról azt a rohadt wilhelmsburgi tányért, és a szeme előtt csapja a földhöz. Azt a tányért akarta, amit sokáig élettörténeti tárgynak tekintett, hol végtelen szeretettel ápolta, dédelgette a halott anyagot, hol sokszor nekiment, hogy agyoncsapja, sírt neki, üvöltött hozzá, aztán végül abbahagyta, hogy majd egyszer elbánik vele. Együtt vásárolták Kolozsváron, pontosabban
Simon bácsi még vőlegényként kérte le a pultról valami lebujban a Széchenyi tér környékén. Villogós tekintetű Irisz-telepi keramikus szívesen belepingálgatta cirkalmas betűkkel: Szeretettel Szabó Gyenge Idusomnak! Simon bácsi félheti keresetét hagyta a Protestáns Teológiai Intézettel szemben álló műteremben, nagyvonalúan. Nem sok, mondta a keramikus, nem sok, mondta Simon bácsi, és nyelt hozzá. Akkor történt, amikor még semmi sem volt biztos, mármint Ida néni bosszantóan ráért kimondani vőlegényének a boldogító igent páter Izosztodor előtt. Szép volt, akkoriban az asszonyok három nevet viseltek, csak később kopott le a máz a félkörös szövegről... Állítólag hamisították a wilhelmsburgit.
Belépve halkan betette az ajtót, hogy ne ébresszen fel, pedig bátyámmal a malomárok rákászhatóságáról beszélgettünk. Sugárban ömlött a víz, a nyomás ledobta a csapházat. Mindezt abban a pillanatban, hogy anyánk hazajött Idus nénitől, és betette maga mögött az ajtót. Hajnali két óra és valamennyi perc volt. Pedig nem úgy csukott, mint ahogyan Ida néni szokott. Remegtek olykor a ház ablakai, ha pedig Simon bácsi emiatt rászólt, elkezdte mondogatni az ő vastag hangján, egyszer végképp beteszi az ajtót, amire mi gondolni sem mertünk, mert túlontúl korán felfogtuk az ilyen kiszólások szomorú, adott esetben éppen tragikus végkimenetelének valószínűségét. Noha anyánk csak legyintett, semmibe se vette a szomszédasszony fenyegetőzését, de mi elképzelhetőnek tartottuk, hogy Ida néni teljesen megbuggyant. Éles hangú fehérnép, tartották róla, de hát a hegyek mögül jött, ahol patakok szaggatják szét a falvakat, és megszokták, hogy ősidők óta hangos, kis völgyek fölötti átordibálással tudják le szükségképpen a napi mondanivalót. Így tettek akkor is, ha valaki eltávozott az élők sorából. Akkor aztán hangszálszakadásig szétordibálta magát, amikor Simon bácsit Désen odanyomta a vonat. Pontosabban az ütközők közé került, de nem arról beszélt a völgy népe, hogy a szerencsétlen ember hogyan végezte, hanem mindenekelőtt azt találgatták, Simon bácsinak mi keresnivalója volt Désen, a teljesen idegen és távoli városban, hiszen sokan nem is tudták, hogy egyáltalán létezik ilyen város, vagy, ha hallottak is valamit, bánáti városnak gondolták. Hogy hírül vették a tragikus esetet: Simon bácsi az ütközők között végezte, úgy tettek, mintha nem értenék. Hol, Vilma, hol? Hol, hol, Désen, a Bánátban.
A vízsugár erejéből kifogyva hullt vissza a mennyezetről, szétfolyt az erezett műkövön, a fal szivacsként szívta magába a nedvet, egyre feljebb mászott a folt, ilyent ősszel látni, amint nő az árnyék, és felcsúszik a kút betongyűrűjén, göcsörtösbe kapaszkodik, tovább kúszik, halad, követi a vadszőlő útját.
Valamikor virradat előtt, szokatlan időben kezdett rá a vihar, vagy csak azért tűnt furcsának ez idő, mert ilyenkor általában alszik az ember, és nem gondol a malomárok vörös rákjaira meg a Jakabos-parcella végében elterülő kavicsmezőn hasaló időtlen égerfára, sem a vadcseresznyefát megülő ezer varjakra. Töröltünk, tömítettünk, segítettünk anyánknak, és terítettünk, szárítottunk. A szárítókötél a végtelenbe veszett, nem láttuk a végét. Egyenes gondolatot vezetett át Ida nénihez, mert onnan nem hozhatott. Egyenes, tavaly vágott, hideg füstön tartott mogyorófa pálca, alig volt görbülés rajta, az is meglehetősen finom. Nőnek eléggé sűrűn ilyen pálcák a patakon, akárhol horgászbotnak.
Láttam a wilhelmsburgi cseresznyés tányért himbálózni a felerősödő szélben, a kerekes kút méregzöldre festett lécén, elvétve tompán, telítetten koppant, majd elhalt. Láttam, a horog beakasztva, ami feszesen visszatartotta a kút kerekét, mert ha elszabadul, a cinveder fölé vetett lánccsomók nagy robajjal rántják lefelé, amúgy eléggé hangos a vihar, ha napnyugat felől jön. Mondták az öregek is.