mezítláb állni

egy tócsában, csak mert tükrözi 

az eget, kulcsot 

adni egy házhoz, amit 

magadból építettél.

zajló jégidők

lüktetnek óceánok

szíve alatt. nézem, 

ahogy alszol, a karod meder,

kerítés, ölel,

én vagyok a kert, amit.

kertkapu nincs.

ittmaradt ruhák, 

amikből kihűlt a test.

számolod, hány nap kell,

hogy eltűnjön belőlük az illat.

kanócrészletek, gyertyaelfújás előtt.

ami most van. egy levegővel eltűnik.

mint a hajnal, ami újra és újra

megpróbálja meggyújtani az eget.

vékony üveg, amit ujjaid

addig szorítanak, míg az beléjük nem vág.

mégis tartod, mert fény törik benne.

hányféle zuhanás

várhat még ránk.

a szíved apró város,

utcái zajlanak, ahogy átalakul:

sötét sikátor, aranyló tér,

közben attól rettegsz,

az téved el benne,

akit hazavársz.

mint madarat engedni

zárt szobába, nézni, ahogyan verdes,

ablaktól ablakig, 

szeretni, sétálni 

a peremen, ahol minden lépés 

zuhanással fenyeget,

ez az egyensúly

tart életben.

biciklikerekek surrognak mellettünk,

hirdetések futnak, égig érnek a lámpák,

a nyár emléke bennünk hajszálér. maradhatnánk.

hűvösen, mint a hajnal, ami sosem kérdezi,

akarod-e, hogy felébresszen.

vagy csak vegyük végre tudomásul,

hogy ez az egész

a leheletünktől eltűnik.