a teremtés fölötti örömhöz
jobban illik a „vers”, számra
a teremtett részletek. az íróasztal
előtti ablaknál tudok ülni úgy,
hogy a látvány bal felét Te foglald
el, ez a nyári gesztenye,
jobb felét a tégláig ütött-kopott gang.
a „jobb és bal” nem minősítés,
ha az íróasztal a szoba sarkáig
igazodna, kikerülnél
a képből, maradna a
„történelem”, oldalt, sarkon, szemben
három kis lakás, utánuk a padlásfeljáró,
rejtve a közös budit.
csak egy szomszéd használja,
mit kezdhetnék vele
ebben a versben? egy Törpelány. iszik az anyjával,
a kocsmában rátalál egy szorongó és jólelkű
munkásra: „Bajusz”. (lassan húsz éve: „Bajusz”,
átlagos, tömött, így nyírja, rozogák lettek
a lábai, fújtat az emelettől,
kezdő ötvenes volt. mindjárt annyi leszek.)
éljük a gangot, óhatatlanul ismerkedünk: „Bajusz”,
ma már Tibi, ha a városba indul,
párja, a Törpelány (mára Évike) kihajol, várva
kíséri, a lépcsőház nyitott fordulóinál
kézcsókkal int.
eljött a rádióból a borzasztó jóslat, „este rendkívüli
lehűlés jön, irgalmatlan front”.
belóg a korlátra rögzített ládánkból három,
a rózsaszín, a narancs és a vörös közt ingó
muskátli-pamacs, és ez új,
a szembe-szomszéd ajtaja, egyből nem tudom,
hogy nevezik, vagy húsz centi széles, mereven
vastag műanyag szalagok sora,
hűtőházaknál láttam ilyen „hőfogót”?,
reális, magyar, buhera.
kikönyöklünk, langyos zápor mossa a gesztenyét,
kirakjuk a karunk, az arcunk, legszívesebben mindent.
a saroklakás előtt néhány cipő,
addig nem ver be az eső, két negyvenes srác,
halomban a felszólítások (mára csak ilyesmit
hoz a posta), apjuk, anyjuk meghalt, folyamatosan,
de csak egymással beszélnek, köszönni előre köszönnek,
a közös költséget dacból sem fizetik, a közös
képviselő is dühös olykor: „billeg a sorsuk”.
megindul, csendesül, nagy, júniusi
csöppek. alszol a gyerekkel.
meg akartam mutatni neki a vihart.
lesöpröm ezt a szerencsétlen szárnyas hangyát.
lesöpröm újra. kiforgat
a zivatar, leszaladok az emeletről, gesztenyénk,
itt is gesztenye, az udvari
lámpáktól vadul.